Gázsimacska

Felesben vannak kék és fehér fajták, aminek jelentős részét eladják és csak a maradékot dolgozzák fel maguk. Kereskedelmi forgalomba semmi sem kerül, kizárólag náluk a tanyánál lehet megvásárolni vagy éppen elfogyasztani azt a 7-8 fajtát. Van egy kástélyosuk is, ami se nem rosé, se nem siller, a kettő közé van belőve. „A rozékat felhúzzák széndioxiddal, nincs beltartalmuk, a siller meg sok lenne. Én ezt szeretem" – vallja Lehmann úr, aki miattunk nem kezdett bele a permetezésbe, pedig már lóg az eső lába.

A közelgő vihar furcsa fényeiben fantasztikus hangulata van az egész tanyának, aminek a pincéjét az 1930-as évek közepén építettek. Egy ház, még egy kisebb pince, gazdasági épületek és egy átalakított pajta van még a területen, ahol 20-nál is több embert tudnak elszállásolni, ellátni, a táborinál azért jobb körülmények között. Mindenfelé rendezgetett káosz, mediterrán lazaság, tényleg megáll az idő. „Itt nincs stressz, csak ha egymást idegesítjük fel” – hangzik el az első tételmondat, és egyáltalán nem lepődünk meg, hogy művészeti táborok állandó helyszíne a tanya, ahol néhány éve még téglagyűjtők találkozója is volt. A szállásért, ellátásért minden résztvevő különleges téglával fizetett, rögtön össze is jött egy raklapnyi, ami nagy tisztelettel felhasználva hozzá is épült a kúthoz.

Kavicsok, kövek, márványok és hát téglák, bármerre nézünk. No, meg egy-két racka, amiket viszonylag könnyen meg tudunk különböztetni a pulitól és a komondor-bobtail keveréktől. Utóbbi, méretéhez és fajtájához képest, elég könnyen barátkozik, a szájával mutatja hol lenne jó őt vakargatni. Ellenkezni nehéz, különben helyre leszek rakva. Közben előkerül a gázsimacska is: Lehmann úr nagybőgőzik, fia brácsázik, egy fellépés után ezzel a cirmossal fizették ki őket.

A pincében csak kicsit kóstolunk és nem is az egészet innám meg, még meló van, nem lehet jóízűen nagyokat kortyolni, pedig érdemes. „Akkor itasd meg a falat!” – és már fröccsen is a nemespenészen a kástélyos és rám egy következő tétel vár. Nagyon korrekt vörös jön a hordóból, és kedvem támad vinni is a palackozott borokból.

A csomagtartóba kékfrankost és merlot rakunk, utóbbiról állítólag még a Decanter is beszámolt. „Inkognitóban voltak nálunk tesztelni” — mondja Lehmann úr, de én ennek nyomát nem találtam, valamelyik ismerősük talán egy másik Lehmannra gondolhatott. Mindenesetre, most pár napig még kellemesen hűvös az idő, hogy júliusban is tudjak komoly vöröset inni, úgyhogy nem kell sokáig a tesztelésükre várni.