Az emlegetett ötös legkimagaslóbb élményét igazából két egymástól független szerencsének köszönhetem: egyfelől, hogy a 19. században csúnyán benézték a növényt, és Chilét teleszórták vele, azt gondolván, hogy merlot, illetve, hogy 1994-ben egy DNS-vizsgálat leleplezte a dél-amerikai panamát, hogy egy képzavarral éljek, és visszaadta a fajtát a világnak.  Amúgy a carmenère egy régi, bordói szőlőfajta, ennek összes termőterülete jelenleg 11 300 hektárra tehető világszerte, amely háromnegyed része Chilében található.

Az emléknyom filoxéra számára hozzáférhetetlen gyökerei július ötödikéig érnek, amikor a szekszárdi pincék jelentős része látogatható volt, előzetes regisztrációt követően. A Nővérem és Sógorom invitálására nem mondhattam, de eszem ágában sem volt nemet mondani, így már délben nekiveselkedtünk, hogy a kitűzött, négy pincét érintő kört estig bejárhassuk. Fantasztikus és napfényes, a legkevésbé sem szomorú vasárnap volt, a túránk első állomása pedig a Vida Pincészet árnyékos udvarába vezetett.

Ahogy a borlapot böngésztem, megakadta a szemem a 2017-es carmenère-n, amely a lábjegyzet alapján egyfelől hordóválogatás, másfelől limitált szériájú, kereskedelmi forgalomba nem kerülő tétel. Azt hiszem eleddig a carmenère-t csak házasítva kóstoltam, így nem is volt kérdéses, hogy a „belövőbor” után kértem belőle.

Jó közelítéssel az ilyen találkozásokért kóstolunk borokat: amikor nem a tétel egy-egy eleme, hanem a komplett egésze, az elsőtől az utolsó leütésig egyezik a fogyasztóéval; ha pontosan akarok fogalmazni, akkor azt írom, 2020-ban a géntérképemet ez a bor adta ki.

Vida Péter (Fotó: Kovács Viktor - Wineography)

Illatában egészen visszafogottan indult, mellőzve minden modoroskodást: libbenő menta, szilva, gyógynövényesség, amely a nyári melegben sem tántorította el a kíváncsiságot. Majd az igazi örömzene az első kortyokkal csendült fel: nagyon kerek korty, amelyben szeder, csipetnyi kávé és gyermekkorom réti-patakparti csatangolásainak füvei, virágai jelentek meg, mindez optimális tanninnal és hordóhatással, tökéletesen kerek savszerkezettel és szép lecsengéssel.

Amikor december közepén érkezett a lehetőség, hogy ezt a szöveget megírjam, azt éreztem: jó volna visszakóstolni a tételt, nehogy a pillanat-vakság kelepcéjéből kelljen komponálni, értve ezen azt, hogy a nap tökéletessége simogatta tökéletessé a bort is. A kialakult világhelyzet ezt nem tette lehetővé, mint ahogy sok egyebet sem. Viszont amikor elérkezett karácsony szentestéje, az ünnep a fent említett kóstolóhármasunkat egy asztal mellé ültette újra. Amikor a klasszikus fogásokon átbillentünk, a könnyed vörösbor, illetve a kiváló pezsgő élményét tovább akartuk építeni, és éppen azon tanakodtam Sógorommal, hogy melyik legyen a tovább lepő tétel a rendelkezésre állók közül?! Amikor is a Nővérem jelezte, hogy neki is volna még egy ajánlata: és hanyag eleganciával, a bombabiztos rejtekhelyéről elővett egy Vida Carmenère 2017-et, mondván, ő erre gondolt.

Ilyen egy igazi karácsony, hogy csodák történnek, no meg ilyen az ember Nővére, hogy ismeri a kisöccse gyenge pontjait! Majd a pillanatnyi eufórián túl, a második csoda is megtörtént: a bor tudta ugyanazt az élményt, ugyanazzal a tű-pontos karakterisztikával. Így eshetett meg, hogy egy majdnem elveszített fajta, egy chilei kitérővel, ugyanabban az évben kétszer is nyomot hagyott a DNS-ünkön.