Kezdődik a borbírálat (fotó: Ercsey Dániel)

Beáll a szokásos borverseny tempó, vagyis ébresztő fél hat és 6 között, tusolás, hogy magamhoz térjek, aztán irány a reggeli, mielőtt túl késő lenne. Most van csak időm jobban megnézni a szállásunkat, vagyis a Jelna borhotelt, aminek én egy oldalszárnyában kaptam helyet, az étterem és a medence között. Igazából a szobával minden rendben, kicsit aggasztó, hogy hajnali egyig üvöltött az Aerosmith az ablakom mellé szerelt hangszóróból és reggel hatkor újrakezdte, de valahogy majd túlélem. A következő meglepetés a reggeli. Hiába van reggel héttől a program szerint, valójában az étteremben nincsen senki, az első pincér kocsija fél8-kor gördül be a parkolóba. Sebaj, még így is van idő egy kávéra és egy vajas croissant-ra, mielőtt a helyi járatból időszakosan kivett busszal elindulunk a verseny színhelyére, a frissen felújított paszmosi Teleki-kastélyba.

A Jelna borhotel

Igaz ami igaz, a felújítás jól sikerült, bár arra már nem volt keret, hogy azt a 80 métert leaszfaltozzák, ami az útról a kastélyig vezet, de hát ne legyünk telhetetlenek, nem igaz? Gyorsan kiderül, hogy a többségnek fogalma sincs, hogy hol vagyunk, még a román kollégák is csak hümmögnek, úgyhogy rögtönzött előadással traktálom őket a Teleki családról. Ráadásul a gyors netes keresés egy meglepő találatot is eredményez, a kolozsvári könyvhétre (vagyis tegnapra) jelenik meg új kiadásban egy izgalmas könyv a témában, Ludvig Daniella: Erdélyi Odisszea címen, az utolsó tulajdonos naplója. Alig várom, hogy kézbe vehessem!

Élet a Teleki-kastélyban (fotók: Ercsey Dániel)

A verseny eseménytelenül telik, Rod Smith MW a zsűrielnököm, hamar kiderül, hogy kábé ugyanúgy kóstolunk, ami nem mondható el az albán kollégáról. A csapatban lévő ukrán hölgy nem sok vizet zavar, úgy tűnik mindig megvárja, hogy mi lepontozzuk és csak utána nyilvánít véleményt. Amúgy nem húz szét nagyon a bizottság, a szünetekben gyorsan kiderül, hogy máshol sokkal rosszabb a helyzet. Apropó szünetek! A szomszédos istállóban üdítő és rágcsálnivaló, a belső udvaron kávé vár minket, szóval nem is olyan rossz az élet…

Kilátás a tóra (fotók: Ercsey Dániel)

Miután végzünk, valamikor délután fél2 körül, irány újra a busz, vissza a Jelnába ebédelni, aztán már csak egy óra pihi és újra buszra szállunk, ezúttal a Kolibica-tó felé. A parton lévő emeletes hotel és étterem szürreális élményt nyújt, hiszen más vendégek is vannak, nem csak mi. A vacsora vállalható, a tó szép de amúgy semmi extra, nem hiszem, hogy megérte ezért másfél órát buszozni, de az i-re az teszi fel a pontot, amikor egy vándorszaxofonos elkezd a fülünkbe búgni, majd Davidét hergeli a Keresztapa zenéjével, végül átcsap az egész egy vidéki lakodalom hangulatába, az albánok táncolnak, már csak a vonatozás hiányzik, úgyhogy mielőtt ez is bekövetkezne, egy üveg sörrel leszököm a tópartra. Hamarosan a többség utánam iszkol, együtt sörözünk szerbek és románok, macedónok és olaszok az erdélyi hegyekben, a telihold alatt. Végül is, mi baj történhetne?

Az erdélyi útinapló sorozat további részeit itt találjátok meg: 1.nap, 2.nap, 3.nap, 4.nap, 5.nap, 6.nap, 7-8.nap, 9.nap, 10. nap