És milyen jól tettük, lövöm le a poént rögtön a második bekezdésben, mert az utóbbi időszak egyik legjobb pécsi ételsorát hozta össze Kisuti Dávid séf és csapata. A csokoládé minden ételben jelen volt, de többségében megmaradt a fűszer határain belül, nem vette át a főszerepet, csak annyit tett hozzá, hogy érezzük, miről van szó. Kivéve persze a desszertet, amikor meg a csokoládés eklerfánk bepótolta a napközben hiányolt csokikarnevál-feelinget.

De vegyük is sorra, mi került a tányérra. Rozmaringos csokoládéval készült marhapofa körtével, fehérbab pürével, ezzel indítottunk. A pofa omlós volt, piha és valóban olvadt a szájban, szubjektív megjegyzésként meg kell jegyeznem persze, hogy egyik kedvencem ez a hús. A rozmaring inkább fűszerezett, a csokoládé meg lágyságot kölcsönzött, a csillagánizs megjelenése a háttérben izgalmasabb tette az összképet, amelyben a babpürének számomra fontosabb szerepe volt mint a körtének. Ez utóbbi inkább textúraváltást adott az összképhez, ízben kevesebbet tudott hozzátenni, bár a borral meg kifejezetten harmonizált, a Vylyan Herka Chardonnay 2013 finom vajassága, trópusi gyümölcsös-körtés illatai passzoltak az ételhez.

Fehércsokoládés csicsóka krémleves tokaji aszúval ízesítve, mandularopogóssal volt a folytatás, a csicsóka befogadó közeg, amelyben a fehércsokoládé jól érezte magát, a mézes-mandulás ízek is jól működtek, a felsoroltak közül csak az aszú volt kevésbé érzékelhető. De nem is hiányoltam, mert az édesség határán mozgó leves így is épp elég ízt hozott, nekem belefért a tejszínesebb-édesebb ízvilág, végül is a csokiról szólt az este.

A főétel asztalon belül okozott némi fejtörést, a kedvesem látatlanban berzenkedett a bárányhústól, de aztán a tányérra kerülő báránypecsenye csokoládés port szósszal, kéksajtos póréhagymával és gratin burgonyával érdekes módon az ő tányérjáról éppúgy eltűnt, mint az enyémről. És nem én ettem meg mindkét húst, csak jelezném. A bárány és a kéksajt izgalmas kombó, ezen még lehet agyalni, mi sülhet ki belőle. A mártás aláfestett, háttérben maradt, de kellett az egyensúlyhoz. Ahogy egy pohár bor is, a Vylyan Merlot 2009 az ételhez kóstolva teljesebb, szebb volt, mint önmagában és ilyenkor az is a cél.

A csokoládés menüsort csokoládés Éclair fánk zárta. A tészta könnyed volt és roppanós, a krém könnyű és olvadt a szájban. A csokifagyi, a sok csokoládéíz nem vitték túlzásba az édes érzetet, de mégis komplex zamatosságot adtak, lehetett csettintgetni minden falat után. Ha valamibe bele kell kötni, akkor az talán a borválasztás, az Ebner Végvári Cirfandli 2008 mintha fáradtnak tűnt volna, talán a desszert frissessége, élénksége, vibrálása miatt is.

Kicsiny városunk gasztronómiai kalandozásokhoz szűk terület, sok választási lehetőségünk nincs sajnos, ha az átlagosnál kreatívabb, újítóbb, de nem elrugaszkodott, földi halandóknak is élvezhető konyhára vágyunk. Bár elrugaszkodottból sincs sok, sőt. A néhány, mondjuk féltucatnyi, igazán izgalmas gasztronómiát művelő, nyitott vendéglő sorában ma talán a Zsolnay a város legjobbja. Teleky Zoltán jól döntött, amikor az étterem konyhájának irányítását Kisuti Dávidra bízta, aki kipróbálta magát külföldön, Budapesten, kóstoltuk már korábbi ételeit is, de az utóbbi időben - nem feltétlenül csak a csokivacsora tapasztalataira hagyatkozva mondom ezt persze -, érett kompozíciók, izgalmas harmóniák, látványos tányérok és ízes ételek jellemzik munkáját.

Bár a Zsolnay kiesik a belvárosi fősodorból, azt kell mondanom, a Király utca ma inkább korzózásra jó szép időben, mint gasztronómiai élményszerzésre. Azokat minden esetben távolabb kell keresni, nem is mindig sokkal távolabb. Néha meg érdemes a Zsolnay Negyedbe is kilátogatni és nem csak rendezvényekre, de ebédelni, vacsorázni is.