Bükk. Az egyik, szinte elfeledett borvidékünk, beszorulva Tokaj és Eger közé. Egykori híre és története sokkal jelentősebb volt, mint amit a borvidék ma mutat. Sokak számára még mindig meglepő, hogy Miskolc, mielőtt iparváros lett volna, ennek a gazdag borvidéknek a borászati és borkereskedelmi központja volt. A lejtőn való megindulás már a 19-20. század fordulóján megindult: Miskolc iparosodása az egyik oldalon szívta el a paraszti származású fiatalokat a falvakból, másrészt, a filoxéra után a borvidék nem tért (soha) vissza eredeti állapotába. Fényes Elek 1851-es összeírása még közel 3000 hektárról tett említést (akkori terület mértékegységgel ez több, mint 5000 kat. hold volt), ez a szám változatos hullámvasút után mára 900 ha alá csökkent.

Bár Miskolc szerepe elvitathatatlan a múltban, a kontinuitást Tibolddaróc jeleníti meg igazán: a ma központi szerepet játszó település már a 19. század második felében is eljátszotta ezt, termelési oldalról mindenképp. Igaz, az itt termett szőlő elsősorban pezsgőalapanyag lett, és jórészt az ma is. 

Bár 1970-ben önálló borvidék lett, ezt a helyzetét sem a késői szocializmusban, sem később nem tudta pozitívan kihasználni. Ahogy vendéglátóm, Hajdu Roland fogalmaz, addigra a főként miskolci fogyasztói környezetben a sör/tömény kombó kiütéses győzelmet aratott, és mára sem mutat semmi arra, hogy ez megváltozna.

2018-ban bíztatóan indult egy kezdeményezés, akkor elég gyorsan foglalkoztunk is vele, ez pedig a Szövetség a Bükki borvidékért elnevezésű formáció volt, borászok önkéntes és alulról jövő kezdeményezése. A kezdeményezés lényegeként létrehoztak egy, a borvidék jellegzetességét bemutatni képes közösségi bort, illetve márkát, ez lett a Bálványbor. Jómagam ezzel a borral nagyon hamar tudtam találkozni: a 2018-ban általam a „Z” betűs fajtákra Pécsett szervezett konferencia és borbemutató során sok bükki borászkolléga érkezett, hiszen a zenit erős fellegvára a Bükki borvidék. 

De miért is ballada ez, miért is szomorú kicsengés? Több válasz is van erre, valószínűleg az igazság ezeknek a válaszoknak valamilyen együttes erejében mutatkozik meg. A helyben járás okai.

Jellemző, hogy a létrejövő, illetve létrejött csoportok, amelyek tenni akartak, vagy túl kicsik voltak (birtokméret, árbevétel, politikai lobbi stb.), vagy, ha megvolt a „kritikus tömeg”, akkor a magánérdekek előtérbe helyezése, a konszenzus hiánya, a vezetői döntések el nem fogadása miatt hamar szét is estek.

Ez történt a fenti Szövetséggel is, amely ugyan valamilyen szinten működik, de pl. Bálványbor már nincsen. Itt is az történt, hogy a kezdeti, és a magyar borászatban ritkán látható stratégiai alapvetéssel (ld. a szövetség honlapján még mindig fent lévő anyag) végül is sem a helyi döntéshozók, sem az országosak nem tudtak mit kezdeni, jóllehet, egy vakkóstoláson a második Bálványt rögtön kiszúrták, mint a helyi terroirt jól bemutatni képes bort. 

Se pénz, se posztó nem volt, mindkettőre igazából várt a borvidék, önerőből elindított marketingtevékenység sem látszott megvalósulni.

Fontos eleme a válaszoknak, hogy ugyan a terroir kiváló, de az idő megállt: a szőlő nagy részét szőlőként értékesítik, elsősorban a nagy magyar pezsgőgyártónak (német exportra édes fehérborként), illetve alföldi borgyáraknak (ugyanazon kategóriában). Épp ezért még mindig rengeteg a leányka, jóllehet, nem ez az a fajta, ami ennek a borvidéknek a jellegzetességeit megmutatja – ez sokkal inkább a zenit, az olaszrizling, a chardonnay, illetve vörösben itt is a kékfrankos.

Az illatos fajták is teret nyernek, jóllehet minőségileg nem működnek – nem véletlen, az Irsai közel fele ma már szőlőpálinkaként végzi… És ebben kétségtelen benne van az is, hogy így novemberre a pénzénél van a termelő… 

Ugyan Miskolc az elmúlt 35 évben az egész magyar történelem legbrutálisabb lakosságvesztésén van túl, de még mindig nagyváros; ennek ellenére a helyi értékesítés elenyésző, az egykori munkásréteg továbbra is a sör/pálinka kombón él. A tömegturizmus (pl. bogácsi, mezőkövesdi termálfürdők) első számú látogatói az Alföldről érkeznek, borkultúrájuk nem nagyon van, pedig egy stratégiai irány lehetne az ő edukálásuk. Helyi kezdeményezés azért akad: a nagyon szépen rendbe hozott Csipke Porta Cserépfaluban, vagy a Hór-patak völgyében fekvő Suba-Lyuk Látogatóközpontban működő Hór-völgyi Remete étterem éppen a Hajdu borok révén árul helyi borokat. Igaz, ha nem kínálják a pincérek, akkor alig fogy…

Az összefogás hiánya, a fajtaszerkezet, a terroir kihasználatlansága, a (marketing)kommunikáció hiánya (storytelling elsőként a kiváló terroirról), helyi kereslet visszaesése, illetve mindezeknek az elégtelen volta: ismerős végeredmény a ballada végén, a borvidék szó előtt a „Bükki” földrajzi jelzőt legalább egytucat másik hazai borvidékre cserélve, a cikk ugyanígy megírható lett volna…

(Folytatjuk!)