Mindig az első pillanat a legszebb. Annyi minden mellett, amire ez igaz az életünkben, számomra a borkóstolásban is ez a legnagyobb gyönyörűség. Kezdjük talán az elején: belépek a boltba. Lehet az kis borbolt, de nagy áruház is. Kedvenc időtöltéseim egyike, hogy végig pásztázom a borkínálatot. Van-e olyan, ami elsőre megtetszik? Amelyik valamiért izgalmasnak tűnik?
Számomra sem túl értelmezhető, de az ilyen „első felindulásból választás” alkalmával általában kiváló borok jönnek velem haza. Vélhetően a bor is szereti a spontaneitást, mással ezt nem tudnám magyarázni. (A vak szerencse nem hangzik ilyen jól.)
Szóval, a következő lépés, hogy ha mondjuk magyar bor a kiválasztott, akkor az ember megnézi a pincészetet – és kutat az emlékeiben, vajon kóstolt-e már tőlük. És persze az évjáratot. Ilyenkor mindig megfogadja, hogy most már tényleg sokkal jobban utánanéz néhány dolognak, hogy most aztán tényleg hazamegy, és újra kezdi olvasgatni az alapfokúra meg a középfokúra vett könyveket – a brit tudósok már elég régen megállapították, hogy ezeket a fogadkozásokat sosem követi tett.
Ámde.
Ott áll az ember, olvasgat, nézelődik. Arra gondol, hogy az egyetemi éveket talán inkább elfelejtené, ha borról van szó. Sőt, az utána következő pár röpke évtized is kevéssé volt érdekes.
Pár évvel ezelőttig ugyanis kétségtelenül összesen a „Nincs ennek semmi baja!” szinten értettem a borokhoz (köszönöm Bödőcs Tibor), és különösebben nem is gondolkoztam azon, hogy ezen túl is lehet(ne) lépni. Azaz, hogy van élet a „Jé, ez a címke tetszik!” után is, sőt, ha őszinték akarunk lenni – az csak akkor kezdődik el igazán.
Mondhatjuk tehát, hogy némileg későn értem meg e tekintetben, de legalább nem voltam egyedül. Sőt, magáért, az ötletért a fiatalabbik öcsém tehető felelőssé, akit elküldött a munkáltatója egy alapfokú tanfolyamra, a Borkollégiumba. Az öcsi pedig megkérdezte: - Neked nem lenne kedved ehhez?
Azt szokták mondani, hogy a többi már történelem. A közösen abszolvált alapfokot, ugyancsak sikeres középfokú tanfolyam követte a Borkollégiumban, és én véglegesen szerelembe estem a borokkal. Egészen pontosan a vörösökkel, és azokon belül is a nagy testű, komoly, komplex darabok iránt táplálok el nem múló érzéseket.
Rengeteget tanultam – én legalábbis teljes mértékben meg voltam erről győződve. Ugyanakkor egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy ezzel a boros témával is úgy lesz, mint a világ igazán fontos dolgaival általában: az ember igen sokáig csak a felszínt kapargatja. És amikor már azt gondolja, hogy kezd elmélyedni benne – nos ez az a pillanat, ami igazából annak felfedezése, hogy mennyire nem tud semmit.
Gondoltam egy merészet: a két tanfolyam után, végig kóstolva mondjuk maximum 70-80 bort jelentkeztem a Pécsi Borozóhoz, hogy külsős budapesti szerzőként írhassak a bor iránti szerelemről. A meglepetések csak ezután jöttek. Először is, valóban írhattam, és emellett, mintegy grátiszként fantasztikus embereket ismerhettem meg. Akik persze mindannyian sokkal többet tudtak a borokról, mint én. Az „Innen szép nyerni!” lett a következő jelmondatom.
És nyertem. Egyfelől rengeteg tapasztalatot, egy csoda jó társaságot, akik közül már azt is ismerem, akit nem is (éljen a virtuális tér!) – és egy valódi versenyben is győztes lehettem, a WebWineWriting egyik magyar nyelvű kategóriájában, 2019-ben.
Ez a különleges utazás a borok világában, ami már lassan ötödik éve tart mutatta és mutatja meg nekem, hogy milyen végtelen alázat, türelem és szorgalom kell ahhoz, hogy valaki borokról írhasson.
Arra is megtanított, és tanít nap mint nap, hogy bár szeretem a borokat, még mennyire sok mindent nem tudok róluk.
Csak azt, hogy mindig az első pillanat a legszebb.
Amikor már ott csillog a poharadban.