Amikor először szembejött velem a meghívó, azonnal az ugrott be, hogy ennél jobb helyet nem is találhattak volna. Többször jártam a Jackfallnál még Gábor halála előtt és mindig elvarázsoltak a festmények a szalonban. A tulajdonosok komoly művészetszerető és művészetpártoló emberek voltak, így tűnik tehát, hogy az új generáció is követi őket ezen az úton.

Számomra kissé idegen volt - amikor először hallottam -, hogy a Művészterem, vagyis a kiállítás anyagát adó galéria/közösség koncepciója hangzatosan a művészet demokratizálódásán alapul, arra épül, hogy bárki lehet művész, és ennek fényében ezeknek a bárkiknek a képeit árulják és állítják ki, de ha jobban belegondolunk, minden híres művész „bárki“ volt egyszer, Courbet képeit kitiltották a Nagy Szalonból, Csontváryt csak a halála után fedezték fel, szóval bőven van arra példa, hogy a társadalom, a kortárs közeg elsiklik egy-egy ma már nagyra tartott festő mellett.

Ennek fényében gyorsan változtattam az álláspontomon, és arra bíztatok mindenkit, hogy keresse fel Kisjakabfalván a Jackfall Bormanufaktúrát, gyönyörködjön a képekben (sosem feledve, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik“), ne felejtsenek el sofőrt is vinni magukkal, vagy még jobb, ha ott is alszanak (szuper vendégszobáik, apartmanjaik vannak), kortyoljanak bele a Gesztenyés portugieser új évjáratába és ha beleszerettek valamelyik alkotásba, vásárolják meg, vigyék haza, kiegészítve a csomagot egy karton borral, hogy mostantól, ha a nappalijukban ülnek és ránéznek a kiakasztott képre, mindig a Jackfall jusson az eszükbe. Nem is olyan rossz ötlet, nem igaz?