Leszámítva a Mecsek előtt hetekre gyökeret eresztő szmogot, Baranya nagypolitikának köszönhető mellőzöttségét, az elcseszett Európa kulturális fővárosa-évadot és a pártok borzalmas baranyai lobbijait, a pécsiek beleszülettek a közép-európai multikultiba, annak is a legszebb arcába. Az ismert kulturális életük mellett horvát óvodájuk, iskoláik és színházuk van, a fél város le sem tagadhatná sváb arcát és nevét, van működő mecsetjük, egykori bosnyák és szerb városrészük, jónevű egyetemük, egymással versenyző független helyi médiaprojektjeik (én Mecseki Müzli-előfizető vagyok). Mellé saját sörük, borvidékük: előbbi NER-es ugyan, de a termék továbbra is iható, sőt, még innovációk is vannak, utóbbi pedig ismeretlen és gyakran saját magát szúrja tökön, de szerethető, a borok pedig tudnak kimagaslóak is lenni.

Ha ez nem lenne elég, a város fölött ott a Mecsek és egy sor kilátó, fél óra Villány, amit a rendszerváltás után az ottani sváb gazdák Európa legjobban menő borturisztikai vállalkozásává fejlesztettek, ugyanígy fél óra Mohács, ahol a sokacok a busójáráskor ma már a fél országgal együtt ünneplik saját kultúrájukat és életmódjukat. Tavaly óta pedig Schengennek köszönhetően szabad az átjárás Horvátországba, a Dunából fogott, haltenyészetek mocsaras ízeit nélkülöző hal, az emiatt is rendes és helyben rendelés után frissen készített halászlé, az ottani hatósági ár miatt olcsóbb és kevesebb bioetanolt tartalmazó benzin és az átlagos magyar választékhoz képest sokkal jobb minőségű árukkal telepakolt szupermarketek földjére. Pécsről Jugó örök.

A százezer lakosú Eszék kicsit olyan Horvátországon belül, mint Pécs Magyarországon: egy egykor gazdag és prosperáló, kisebbségekkel teli, ma már leszakadóban lévő agrárvidék perifériára került iparosított központja, ahonnan mindenki a fővárosba vagy még inkább külföldre akarna menni. A kihalt, üres falvakkkal teli Szlavóniának emiatt van egy kicsit pejoratív, Borsodhoz hasonló megítélése a horvátok körében – és hát az sem tett jót neki, hogy a jugoszláv polgárháború alatt a Krajinai Szerb Köztársaság egyik fele itt működött, Pélmonostortól Eszék környékén át Vukovárig ma is látni a horvátok és a szerbek által kölcsönösen szétlőtt házakat. Pécsnek és Eszéknek, a határ két oldalának igazán együtt van értelme, kulturálisan, földrajzilag és olykor-olykor (1102-1921, 2013-) politikailag is összetartoznak, ezért is jó látni nemcsak az őket összekötő M6-os autópálya építését, de az embereket fizikai valójukban összehozó, egymással megkedveltető kezdeményezéseket. Ez borral mindig kicsit gyorsabban megy.

De maradjunk egyelőre Pécsen, mert az infláció és a sorozatos válságok idején is viszonylag szépen elketyeg ott a boros élet, sokban Győrffy Zoltánnak, a Pécsi Borozó alapítójának, főszerkesztőjének (képünkön balra) köszönhetően. A vajdasági születésű, a horvátok által borszakírói díjjal is kitüntetett újságíró a szabadidejében amellett, hogy gyakorlatilag maga finanszíroz egy online bormagazint, kóstolókkal a lehető legtöbb embert igyekszik megnyerni a kulturált borfogyasztásnak és a szomszédok jobb megismerésének, és már sokadik éve szervez egy buszt, ami Pécsről visz el sokakat az eszéki borexpóra, Horvátország egyik legnagyobb, a szlavóniai-baranyai régió messze legnagyobb boros rendezvényére, a WineOS-ra – ahol ennek híre ment, az eszékiek ugyanis egy ideje szintén buszostul jönnek a pécsi adventi borszalonra.

Jó szomszédnak lenni nagy dolog – Győrffy, akit vajdaságiként az akkori jugoszláv vezetés Szarajevóba vitt katonának a boszniai háborúban, mielőtt átmenekítette magát Pécsre egyetemistának, pontosan tudja és érti ezt. Míg a Pécshez képest nagyon gazdag Győrben, pláne a Bécshez és Pozsonyhoz még közelebbi Mosonmagyaróváron a legtöbb helyen ismeretlen jelenség, hogy burgenlandi vagy a szlovákiai Kis-Kárpátokból származó környékbeli bort tegyenek a borlapokra, Pécsen a külföldi bor elsősorban nem a WSET-tanfolyamokról ismert mainstream bordeaux-i, toszkán, moseli vonalat jelenti. Hanem a szomszédos Szlavónia legjobbjait, a horvát Baranyát, Kutjevót, Ilokot (Újlak), Erdutot (Erdőd), kisebb kitekintéssel Isztriára, a Dalmáciára, néha akár Macedóniára is – nem véletlen, hogy az itteni, egy amúgy sokac üzletember által vitt Pannon Borbolt az egyetlen, amely Magyarországon érdemben foglalkozik exjugoszláv térségből származó tételekkel, sikeresen, hiszen veszik és isszák őket.

Akinek már ettől is megjött a kedve 2025-ben elbuszozni a pécsi-bólyi-mohácsi csapattal Eszékre, lépjen be ebbe a Facebook-csoportba és várja türelmesen a jövő évi információkat. Idén is bevártuk a budapesti Intercity-vel érkezőket. Ha még bizonytalan lennél, mutatok négy olyan az eszéki WineOS-en kóstolt bort, ami miatt a világ legempatikusabb mosolyával ültem végig – úgy is, hogy a professzionalitás látszatára adva végig köptem, bort legfeljebb zárás előtt pár perccel nyeltem le –, ahogy a busz hátsó része visszafelé Pécsre a Szerelemdoktorra, az Éjjel soha nem érhet végetre, DJ Ötzi Anton aus Tiroljára és talán némi Helene Fischerre mulatott.

Nuić Žilavka 2022, Hercegovina

A hercegovinai horvátok magasan legjobb pincéje, Medjugorje mellett, mind fehérben, mind vörösben hibátlan és magabiztos borok kerülnek innen ki. A žilavka egy abszolút helyi, gyakorlatilag csak Mostartól délre termesztett szőlőfajta, igazán jót találni nehéz belőle, az átlag pedig mivel semleges, ezért unalmas, alkoholízű, fröccsként sem szórakoztat – ezért nem is javaslom senkinek, hogy ajánlás nélkül csak úgy levegyen egyet a polcról. Ez a pince prémiumszekciójának alapbora, messze nem az átlag: friss, jósavú, citrusos, virágos bor. Van belőle hordózott változat is selekcija néven, arra a hordókészítők lennének a legbüszkébbek, de ha valaki kíváncsi, milyen egy elegánsan hordózott tétel, tegyen egy próbát azzal is. 8,50 euró.

Perak Mitrovac Graševina 2022, Kutjevo

Kutjevo a horvátok Tokaja – a legmagasabb presztízsű fehérborok innen kerülnek ki, csak itt még a jólihatóságon is van hangsúly, hiába, a gyümölcsös olaszrizlinget mindenki jobban szereti a szikár furmintoknál. A Mitrovac meg a borvidék Szent Tamás-dűlője, a legnagyobb becsben tartott termőhely. Míg azonban a mádi dűlőben igyekszik minden feltörekvő pince parcellát szerezni magának, a Mitrovacot ketten művelik csak: a horvát borászikon Vlado Krauthaker mellett a Perak-család, akik hasonló minőséget adnak jelentősen kevesebb pénzért. A pince Győrffy Zoltán titkos tippje volt: négy különböző minőségi kategóriába sorolt, konzisztensen jó olaszrizlinget mutattak egymás után, a végén egy lehengerlő 2018-as jégborral. Az alapoknál a jólihatóság és a jó ár volt a lényeg (6 euró per palack), a Mitrovacnál a friss zöldalmán túl már feszesség, ásványos jelleg, termőhelyiség, mindezt 8 euróért. Még egyszer: 8 euróért.

Sontacchi Superslav 2022

Ismét Kutjevo. Boros berkekben nagy felzúdulást váltott ki a Telex egyik tavalyi videója, amelyben a beavatkozásmentes, ként alig tartalmazó natúrborok vs. hagyományos borkészítés témát próbálják körbejárni érdemi kontextus és ismeretterjesztés nélkül – a hazai natúrborosokkal szemben ugyanis amiatt van sokaknak averziója, hogy kezdetben sokan hibás, büdös, rossz borokra próbálták ráütni ezt a pecsétet, mondván Isten akarta ezt ilyennek, ez így született, ilyen a bor, ha nincs benne cucc. A videó alapján a látszat az, hogy a termékeikkel nyugaton sikeres kedves emberek küzdenek a gonosz, szellemileg elmaradt kelet-európai hatóság szakbarbárjai ellen. Holott jó natúrbort az alapanyag érzékeny, élő volta miatt nagyon nehéz készíteni, ahhoz nagy borászati szaktudás mellett jó technológia és bizony egy jó, állandóan használt labor is kell – a kutjevói Sontacchinál ezt a jelek szerint tudják (ahogy a telexes videóban megszólaló dél-balatoni Kristinusnál is, csak hát a videóban pont ez a talán leglényegesebb aspektus nincs megemlítve). A Superslavban csak Szlavóniában és a Szerémségben termesztett fehér szőlőfajták vannak, őket hónapokon keresztül erjesztik héjon, a végeredmény pedig egy emiatt az oxidálódásnak jól ellenállni képes, hihetetlenül, a legizgalmasabb zöldteák aromaprofiljait megelevenítően ízgazdag (ezt én részben az egyik alkotóelemnek, a tramininak tudom be, az viselkedik így ezzel a technológiával), a megszokott borélményen túllépni képes, hihetetlen minőségű, lehengerlő narancsbor. Az árát nem tudom (éttermekben olyan 60-80 euró között van, az ültetvényt pedig maga Ivan Enjingi - ha Kutjevo-Tokaj párhuzamnál maradunk, ő a horvát Szepsy - telepítette még régen, ezen van az a 7 fajta: graševina, tramini, müller thurgau, rajnai rizling, sauvignon blanc, sárgamuskotály és morava - a szerk.).

Galić Ego Babić 2019, Dalmácia

Izgalmas sztori: a mindig magas minőségű és mindig nagyon finom olaszrizlingjeiről ismert kutjevói pincészettől 540 kilométerre terem a szőlő Šibenik mellett, innen autóztatják fel a komplett termést északra szüret idején. De már nem sokáig, a Szlavóniában is tetemes összegeket invesztáló tulajdonos ugyanis épít egy pincét Dalmáciában is, akkora potenciált lát abban, hogy a turistákat és a horvát közönséget kiszolgálja végre nem túlárazott és jó (ez még mindig ritka kombináció Dalmáciában) tengerparti borokkal. Babits Mihály szőlészeti névrokona egy sokáig háttérbe szorult autochton dalmát fajta, ami Primošten és Šibenik között terem: szerencsére az elmúlt sok év arról szólt a borvilágban, hogy a helyi különlegességekre kíváncsi már mindenki, nem arra, hogy mit tud a merlot a 529. borvidéken. Szilva, meggy, cseresznye, finom hordófűszerek, gyönyörű tanninok és borzalmasan jól itatja magát mindemellé. 12 euró.

A szerző a közép-európai és balkáni politikával foglalkozó Gemišt hírlevél alapítója.

Fotók: Damir Varmuža Piksel photography