Mottó:

Csak ha hullámok
lepik, akkor hagyja el
fészkét halászsas.

(Szora, fordította: VJ&vj) 

A heggyel kapcsolatban csak sejtéseim voltak, elég sokáig nézegettem is a térképet, hogy hol érdemes megszállni, végül Fuji városa mellett döntöttem, mert az stílusos, a stílus meg érté. – mondják. A terv egyszerű volt: Autókölcsönzés, aztán torony iránt meghódítani a hegyet [ide kívánkozna egy bafo; ezt csak a belsőkörösöknek írom]. Szóval autókölcsönzőbe be, ámde kettes helyett itt kapcsoltunk rükvercbe: Kiderült ugyanis, hogy csak a Japán Autótársaság által lefordított jogosítvánnyal vezethetünk az országban, függetlenül attól, hogy maga az engedélyünk érvényesnek számít. És Japánban nincs kiskapu, nincs magyarázkodás, nincs hisztérikus önmagunkat-földhöz-csapkodás, nincs jóképűség: a szabály az szabály, bye-bye.

Akár villanyszerelő az intenzív osztályon: nagy levegő, biztosítékcsere. Újraterveztünk: cél Gotemba városa, ahonnan buszok járnak napközben Fujira. A vonatablakból majdnem végig láthattuk a hegyet, amely mágnesként vonzotta a tekintetünket: oldódtunk. Könnyű szárnyon dokkoltunk Gotembában, a buszmegálló a vasút mellett, pont, mint a mesében, és nagyjából a harmadik tábla jelezte a hegyre tartó buszok indulási helyét, éppen húsz perc volt a következőig. Kis „Jíííííííhá!” kiáltások közepette nyertük ki az automatából a matche latte-t, és az élet fodrozó tükrén hintáztunk láb lógázva, hogy valami képzavarral is éljek…

Ámde a gyanú komisz hidege rákúszott a szívemre: Kerestünk egy információs pontot, ahol egy bánatos tekintetű, idős hölgy válaszolt egykedvűen a kérdéseinkre, akárhányszor, illetve akárhányféle képpen is tettük fel azokat: „Winter, no bus.” Nos, ha ilyen „winter” volna odahaza, átlag 18°C-os hőmérséklettel, akkor nem járnának át rutinszerűen a Sógoroktól a hókotró konvojok… Látva összeomlásunkat, még egy japán úr is elment megkérdezni, hogy milyen lehetőségek vannak, de az eredő ez maradt: „Winter, no bus.”

Most megkérem a kedves Olvasót, hogy miután elolvasta e mondatot, hunyja le a szemét, és képzelje el, hogy Gotemba buszmegállójában ácsorog velünk, kezében immáron langyossá silányult gépi matche latte-t tart, belebámul a napfénytől szikrázó műút tengelyébe, amely a tekintetet elvezeti egészen a hó sipkás Fujiig, amely mindössze 25 kilométernyire van, majd pedig realizálja, hogy ma innen már egy tapodtat se tovább. – „Winter, no bus.”

Először toporzékoltam Japánban, és arra gondoltam, nem jutunk el az un. „Fuji 5th level”-ig, ami nagyjából 1500 méteres magasságot jelent, és ami nekünk, tekintettel arra, hogy nem akartuk felkapaszkodni a csúcsra, éppen megfelelt volna.

Ha elég erős a képzelőereje a kedves Olvasónak, akkor érzi azt a makacs, keserűt is szétfutni szájában, amelytől nehéz szabadulni... Percek múltak el, és legbelül olyan szomorúságot éreztem, amilyet talán gyermekkoromban legutóbb, egy álom meghiúsulása kapcsán… Annyira szerettük volna a hegyet, annyira jóhiszeműen estünk csapdába és annyira tehetetlenek voltunk, hogy végső elkeseredésemben azt javasoltam, induljunk el az út mentén, és legalább keresünk egy olyan helyet, ahonnan jó távoli fotókat lehet lőni!

Már vagy öt perce sétáltunk, amikor előhozakodtam a legutolsó, ennek megfelelően teljesen őrült ötletemmel: Stoppoljunk! – valahol olvastam egy fél mondatban, hogy ez nem teljesen lehetetlen Japánban. A fiúk egyöntetűen elzárkóztak; talán érthetően. Kicsit rágtam még a szám szélét, majd ennyit mondtam: „Nyomás az út másik oldalára, majd én stoppolok!”

Haiku (pillanatkép): Három magas, letagadhatatlanul minden tekintetben idegen férfi stoppol egy ismeretlen város közútjának szélén, tudva, hogy jó eséllyel nincs közösen beszélhető nyelv autós és stoppos között. [Ízirájder Öcsém!] Ha reálisan gondolkodunk, ez predesztinálja az esélyeket. Ha reálisan rögzítem a történteket: A harmadik autó megállt. [Amikor az előző sort leírtam, a lejátszóban ezt énekelte az énekes: „Holding you…” – Chet Faker - Archangel Live Sessions, hallgassák meg!]

Az autó kicsi volt, a vezető pedig egy apró termetű, középkorú hölgy. Kiszálláskor ennyit szögezett le csupán: „No English!”  – még szerencse, hogy a Fuji név internacionális! Mindnyájan mutogattunk a hegy irányába, ismételgettük az egyetlen közös szót és zavarodottan nevetgéltünk. Majd a hölgy elmondott egy rövid, katonás japán monológot és betessékelt bennünket a kocsijába.

Behajtogattuk magunkat a kisautóba, elképzelésünk sem volt, hogy mi fog velünk történni, és elindultunk. Magam részéről arra az álláspontra helyezkedtem, hogy boldogok leszünk, mert napnyugta előtt elérjük Fujit, aztán teljesen mindegy, hogy érünk haza, hiszen utazásunk legnagyobb kalandja visszavonhatatlanul elkezdődött…

A kisautó küszködött a heggyel, túlterhelte ez a három, marcona európai férfi, akik kicsit tanácstalanul mosolyogtak, az időnként elhangzó japán mondatok kapcsán. Az tűnt egyelőre biztosnak, hogy egy definiálhatatlan fordulat kapcsán mégis elérjük a szent hegyet.

Megérkeztünk: „Fuji 5th level.” Néztünk a hölgyre, ő pedig terelgetett bennünket, mint egy jóságos tündér, hogy gyereke, itt a hegy, nézelődjetek, fotózzatok, szívjátok magatokba a levegőjét, érezzétek a szentségét, tegyetek a zsebetekbe néhány követ, lépjetek rá egy kicsit a lezárt ösvényre, pusztán az érzés okán, hogy egyszer vissza akarjatok térni, aztán zsupsz, vissza a kocsiba, hogy el tudjalak vinni benneteket még a gotembai vasútállomásra!

Ugye jogos, hogy az ember egy ilyen pillanatban nem tudja pontosan mit érezzen?! Ujjongás, zavarodottság, köszönet, kisgyermeki öröm kavargott bennünk, és mentünk, tettük mindazt, amelyre felszólítást kaptunk, és hálásak voltunk az élet kiszámíthatatlan tündérszálaiért illetve a kézért, amely pergeti azokat…

Fuji szikrázó napsugárral várt bennünket, szégyellősen felhőpamacsba bújtatta csúcsának felét, ámde hósapkáját látni, szakrálisságát pedig érezni engedte. Fekete, vulkanikus talaja különös hangulatot kölcsönzött neki, megértem azokat, akik meg akarják hódítani, talán ez lesz az egyik ok, ha visszatérek egyszer…

A kisautó újra száguldott, hegynek lefelé immáron sokkal hálásabban. Közben, még mindig eufórikusan azon tanakodtunk, hogy történhetett velünk mindez?! Arra jutottunk, hogy a hátterében egy vallási szál húzódhat, amely vagy buddhista, vagy shinto eredetű, és a szándék üzemanyaga az önzetlen jóság… Ahogy így tanakodtunk, egyre inkább úgy tűnt, hogy más útvonalon haladunk. Sofőrünk észrevette, hogy egyre kíváncsibban nézelődünk, jelezte, hogy aggodalomra semmi ok, szeretne még mutatni nekünk valami érdekeset…

Néhány perc múlva megérkeztünk egy hatalmas erdőhöz, ahol égig értek a fák, akár egy mesében. Igen, egy shinto hely volt, egy kaputól lépcső vezetett a fák közé. Követtük a hölgyet, aki szelíden lépdelt előttünk. Hamarosan egy kis erdei templomhoz érkeztünk, amely festői volt: Kézmosó forrás balról, szobor jobbról és a tisztás közepén shinto templom. A ginko lehulló levelei arany szőnyeget képeztek a lábunk alatt. Minden túlzás nélkül: Idilli pillanat volt! Vezetőnk jelezte, hogy kövessük őt: rituális kézmosás (először a bal, majd a jobb), szájöblítés, felsorakoztatott bennünket a templom előtt, mindnyájunk tenyerébe pénzérmét helyezett, amelyeket közösen bedobtunk egy hatalmas „perselybe”, két tapsolás, magában mindenki elmondhatott néhány szót, ismét tapsolás, vége. Utána odavitt bennünket egy sudár fához, mutatta, hogy ez az ő fája és megölelte, majd mi is megöleltük a fát, mert ott, akkor ez annyira természetes, közeli volt…

Innentől pedig egy rövid autózás következett, az állomásnál tanácstalanul toporogtunk, próbáltuk kideríteni mivel tartozunk, de csak szelíd mosollyal jelezte: Ez fiúk, most ennyi volt, útjaink találkoztak, volt közös két és fél óránk, valószerűtlenül, egy japán kisvárosban, és most mindenki megy az útjára. Meghajoltunk.

A vonaton hosszan beszélgettünk. Mindnyájunkat megérintett és fölkavart ez az önzetlen, szeretetteljes segítség. Végül azt éreztük, hogy olyan ajándékot kaptunk, amelyet nem tarthatunk meg teljes egészében! Így nyomban, mint a három muskétás, fogadalmat tettünk, hogy az előttünk álló egy évben mindnyájan valami hasonló jót teszünk a világban, elmesélve ezt a történetet, hátha az áradó szeretet további falakat dönt le…

"A sintó (神道, nyugaton shinto) Japán ősi vallás. A szó jelentése: az istenek útja, helyesebben „a szellemek útja”, ugyanis a sintóista szemléletben a hagyományos értelemben vett istenek helyét szellemek (kamik, összesen körülbelül 8 milliót tartanak számon) töltik be." (wikipédia)

A 6. századtól a buddhizmussal összeolvadt olyannyira, hogy a világ legnagyobb bronz Buddha szobra a szent őzek sintó parkjának szentélyben található. A 19. században "megtisztították" a sintót a buddhizmustól, és kialakult a jelenlegi formája: Természetvallás, nincs egyháza és dogmatikája. Nem a greenpeaces értelemben vett amit-adok-a-természetnek-azt-kapom-vissza természet szeretet, hanem a természetben való megnyugvás, elmélyülés. Vannak szentélyek ("országszerte mintegy 80 000"), ahol köszönetet lehet mondani a kamiknak bármiért: szülőként a gyermekeinkért, zarándokként az ezeréves múltú kőnek, mellyel régen volt emberek érzéseiben osztozhatunk (Basó), utazóként egy hívőnek, aki oda is elkísér, ahova egyébként nem juthatunk el önerőből.

Az a fajta rajongás a természetért, amit egy sintó hívő érez, amikor megölel egy égig nyújtózó fát, olyan erőt sugároz, hogy talán egy kicsit mindannyian lehetnénk sintóisták.(e legutolsó bekezdés Ákos barátom ön-reflexiója)

Ui.: