Kérem Várjon!
Cikkek
Varázspálcák
Képeslapok Japánból 05.
Váncsodi József
2014 November 13.

Gyermekkoromtól kezdve volt bennem valamiféle révült csodálkozás, amely felszínre tört, ha egy filmben azt láttam, hogy evőpálcikát használnak. Nem volt ez egy eltúlzott sóvárgás, mert például sosem vezetett odáig, hogy fűzfavesszőkből magam fabrikálta pálcikákkal próbáljam belapátolni a karácsony környéki kocsonyát… Csupán egy kis száj-tátva-maradás és álmélkodás. Olyannyira veszteg maradt a törekvés, hogy Magyarországon egy-egy alkalommal meglátogatott távol-keleti éteremben sem nyúltam a pálcák után, mert valahogy póznak éreztem, és nem kívántam ügyetlenkedésbe fullasztani az alkalmat. Még Japánba is úgy érkeztem, hogy volt bennem egy óvatos távolságtartás, holott éreztem már a repülőgépen: e tartózkodásomat vélhetően revideálnom kell…

Mottó:

A párhuzamosok a végtelenben találkoznak és ott megcsókolják egymást.

(Bogáthy Zsolt&vj)

Aztán, ahogy azt előző írásomban már említettem, Mr. Ch. ellentmondást nem tűrő sürgetése lendített át a palánkon, amelyet követően belevágtam a nagy evőpálcika kalandba. Pedig a japánok toleranciája legendás, szerintem elnézték volna az ösztöndíjam legvégéig, hogy a különféle étkezéseknél az európai normákat követem. Ezt természetesen nem szerettem volna, csak élt bennem egy kócos kis feszengés, amely meggátolt abban, hogy sutba dobjam az eccájgot.

És el kell mondanom, hogy amikor a következő hétfőn a menzai fogásoknak pálcákkal kezdtem neki, sebész kollégáim kendőzetlen örömmel üdvözölték azt, majd pedig nyomban segítségemre siettek, hogy kezdeti pontatlanságomat korrigálják. Mondhatni, két iskola fúziójából kristályosodik ki a saját stílusom: Mr. Ch-ból, aki a maga amerikai gyakorlatiasságával buzdított, egy-egy olyan mozdulatot is engedélyezve (pl. étel felszúrása), amelyet helytelenít az etikett, illetve japán kollégáim gyermekkoruk óta használt természetességéből, könnyed eleganciájából.

Az elhatározásom egyértelmű volt, attól a naptól nem használok csupán japán evőeszközt az étkezéseimhez. Ehhez tartom is magam, és beszereztem egy pár pálcát a szálláshelyemre is, az „otthoni” étkezésekhez.

Nem állítom, hogy könnyű volt a dolog az kezdeti pillanattól. Nagyjából az első hét minden étkezésénél görcsbe rándult körülbelül félidőben a jobb kezem kisujja, és ez kölcsönzött némi arisztokratikus hangulatot alkalmaimnak; kisujjunk elállnók tartva a pálcát. Másfelől az állandó probléma az volt, hogy a nehezebb falatokat gyakran elejtettem, a kisebbeket pedig egyszerűen képtelen voltam felcsippenteni. Azonban a kollégák rendületlenül kitartottak, nem sürgettek, nem hecceltek, maximum velem nevettek, amikor szerencsétlenkedésem csúcsán kitört belőlem is a hangos kacagás…

Az evőpálcikák helyes használata:

  1. Az egyik pálcikát a tenyér és a hüvelykujj találkozásához helyezik, kicsit megszorítják és megtámasztják a gyűrűsujjal. A használónak meg kell győződnie róla, hogy a pálcika stabilan áll ebben a helyzetben, a kéz mozgatására nem mozdul el és nem csúszik ki.
  2. A másik pálcikát a hüvelykujj, a mutatóujj és a középső ujj közé veszik, nagyjából mintha írni akarnának vele. A két pálcika hegyének egy vonalban kell lennie – ez utóbbi nagyon fontos! (vj)
  3. A felső pálcika fel-le mozgatásával akár nagyobb darab ételt is össze lehet fogni.
  4. Kellő gyakorlattal a pálcikát fogóként is lehet használni.

(forrás: wikipedia.hu)

Mostanra már három pár pálcám is van: az egyik egy egyszerű, műanyag pálca, amelyek a gyakorlást hivatottak segíteni. A másik, egy minimál, faágakból faragott pálca, amelyet akkor találtam, amikor a fogadalmam tettem, és a fogadalmat hivatott megpecsételni, amúgy szerelem volt első látásra. A harmadikat pedig egy kollégámtól kaptam ajándékba, lakkozott bevonatú, roppant elegáns és könnyű pálcák, igazán jó kézben tartani őket. – utóbbi két párt valószínűleg sosem fogom használni, viszont szép emlékként kísérik végig életem, ebben biztos vagyok…

Történelmét tekintve az evőpálcika Kelet-Ázsiában terjedt el, hozzávetőlegesen i.e. 1600-1100 környékén (úgy tűnik, hozzám hasonlóan patópálkodtak). Mostanra általánosságban használt: nagyobb méretű pálcákat (30-40 cm) a konyhában, főzéshez használják, a rövidebb pálcákat (Japánban 16-20 cm) evőeszközként.

A használat általános (illem) szabályai:

  • A pálcikát nem használják zajkeltésre, figyelemfelkeltésre és gesztikulációra.
  • Illetlenség játszani a pálcikával.
  • A pálcikával nem mozgathatnak más tárgyakat.
  • Nem illik a pálcikára szúrni az ételt.
  • A pálcikákat használaton kívül vízszintesen, egymással párhuzamosan illik letenni, a tányérra, vagy a pálcikatartóra. A pálcikatartó lehetővé teszi a pálcika vízszintes elhelyezését az asztalon úgy, hogy a hegye nem érinti az asztalt.
  • A pálcikát használaton kívül nem szabad a rizsbe vagy a tésztába szúrni úgy, hogy a vége felfelé áll, mert bármilyen felfelé álló, vékony hosszúkás tárgy a füstölőkre emlékeztet, melyeket temetések alkalmával gyújtanak.
  • Ételt át lehet adni közeli hozzátartozóknak a pálcikával; kifejezetten illik az idősebbeknek, gyerekeknek a jobb falatokat így odaadni. Néha a hölgyek a legjobb falatokat a párjuk tányérjába teszik a közös tányérból a saját pálcikájukkal.

Mostanra, három hét távlatából kijelenthetem, hogy egész jól belerázódtam a pálcikákkal történő étkezésbe. Akkor éreztem, hogy szintet léptem, amikor a halételből egyenként kiszedegettem komolyabb ügyetlenkedés nélkül a szálkákat. Mondjuk, folyamatosan edzem magam, összeszedve az apróbb ételdarabokat, miközben arisztokratikus felhangjaim is elmaradtak…

Van egy különleges hangulata ennek az étkezési formának, amelyet nagyon megszerettem. Feltétlenül jótékony hatása van a lassabb tempóra, amely különösen jót tenne az egészségnek a világ bármely pontján. E pillanatban az udon (vastag, búzalisztből készült hosszú tészta) a legnagyobb ellenségem, mert a felszínét borító csúszós keményítő réteghez relatív nagyobb tömeg tartozik, amellyel mindig meggyűlik a bajom, de mindig rendületlenül gyúrok a következő udonra!

Mikor e szöveg születik, éppen két Barátom várom Magyarországról, holnap érkeznek, ez egyfelől roppant nagy örömmel tölt el, mert életre szóló élményeket élhetünk át közösen, másfelől némi kajánsággal tekintek a közös étkezések elébe: kíváncsi vagyok, hogy bánnak majd a pálcáikkal…

Ha legközelebb is velem tartanak, egy rámenőst vonunk górcső alá…