Nyomatékosítandó a személyes szálat - amúgy is ilyesmikről szeretnék írni - elmesélem, hogy éppen egy spanyol szigeten töltöm az ünnepeket, ennek az információnak dramaturgiai okokból van jelentősége, kevésbé a kivagyiskodás végett biggyesztettem ide.

Adott tehát a spanyol környezet és egy ráérős borissza, aki kíváncsi a helyi borkultúrára, viszont pénz és idő hiányában megszűri magán a rendelkezésére álló befogadhatatlanul széles választékot, hogy lehetőleg olyasmikben merülhessen el, ami örömet is okoz, ne csak a passzív tudáshalmazát gyarapítsa. A kiválasztott bor lehetőleg ne csak lenyűgözni akarjon, szórakoztasson is közben. Ne csak tapasztaltabb legyek tőle, vidámabb is.

Ez lefordítva esetemben annyit tesz, hogy a "nagy vörösek" itthon és máshol se hoznak izgalomba, nem élvezem őket, így rögtön kiesett a boros polcok választékainak nagyobb része, hiszen itt minden elsősorban Riojáról szól, másodsorban meg a Duero völgyéről. Hordóhasználat, test és arányok, érettség, tanninok finomsága, ez mind szép, frankón műelemezhető, de engem nem szórakoztat különösebben. Ha poharazgatni akarok, nem is igen lehet belőlük hosszadalmasan: gyorsan eltelítenek, elgyötrik a szájat. Ugyanígy hidegen hagy Bordeaux vagy éppen nálunk a villányi fősodor ezeket utánzó hasonszőrűjei. Őszintén szólva nem is értem, ennyi leginkább alkalomhoz illő bort - ami viszonylag kevés és ritkán asztalra kerülő fogás mellé passzol - ki iszik meg egyáltalán? Hát ha még valódi spanyol nyár lenne...

Tudom, ez a kanonizált borvilágrend szerint már-már szentségtörés vagy egyenesen istentagadás, meglehet, de ettől még nem fogok magamon erőszakot venni.

Szóval maradnak a spanyol klasszikus fehérek ismerkedésnek, illetve a közelségükből adódóan rendelkezésre álló tételek. Meg a vakszerencse.

Szép lassan majd összeáll a fejemben a fajták milyenségének képzeletbeli fantomképe. Nyilván hazai és saját ismeretanyagra támaszkodva, óhatatlanul összevetve az elsajátított tapasztalatokat az újabb impulzusokkal szülöm meg a végső értékítéletet. Lássuk, hogyan is jártam velük és végül mire jutottam.

Az ismerkedési technikám a következő: egy adott borvidék emblematikus bora vagy egy fajta megismerésének a legegyszerűbb módja min. 3 tetszőleges tétel kiválasztása a műfajból, lehetőleg különböző ársávban. Ez az előszűrés. Azért tetszőleges, mert komolyabb előtanulmányaim azért nincsenek, se okostelefonom meg borfelismerős applikációm, így marad az intuíció, mit sugall a palack és a címke, hogyan jellemzi a hátcímke a bort (olaszul beszélek, az írott spanyollal még boldogulok valahogy), azaz hagyom, hogy a bor vegyen meg engem és vicaverza. Ha eztán tetszik, amit tapasztaltam - a vakrandi - akkor jöhet a komolyabb ismerkedés, az elmélyülés. Nem halálbiztos vagy golyóálló a technika, simán beleszaladhatok pont három kevésbé sikerült és szimpatikus cuccba is, de azért ez ritkábban fordul elő.

Az első nekifutás a lanzarotei malvasíák voltak. Az isztriait nagyon szeretem, elég jól ismerem is, bár ez a malvasía volcánica (vagy ~ de Lanzarote) külön fajtának számít, a rokonság azért bőven tettenérhető. Itt könnyebb dolgom volt, a kb. 60-70 km hosszú szigeten két helyen koncentrálódnak a szőlőültetvények, de a turisták előtt is nyitva álló pincék, borászatok egy 15-20 km-es szakaszon könnyen és gyorsan végigjárhatóak. Az önismétléseket elkerülendő korábban már írtam más kapcsán a borvidékről, az általános információk itt fellelhetők, aki nem olvasta, itt pótolhat. 

A két legnagyobb borászat, aminek az alap tételeit a Kanári-szigetek szinte minden kisboltjában is kapni lehet az El Grifo és a La Geria. Ezek már mutatnak vmit a fajtajegyekből, ha eltekintünk a vékonyabb, savasabb karakterétől, első benyomásnak nem rosszak, a pincéknél viszont már a "collección", "ecológica", illetve "barrica" változatait is megkóstolhatjuk, de pezsgő vagy éppen édesbor formájában is folytathatjuk az ismerkedést a fajtával, szinte mindenhol lehet poharazni vagy kóstolómennyiséget kérni. Ezeknél egy szinttel feljebb lépünk, ha a Rubicón vagy Stratus bodegáiba térünk be, itt az alapszint az előbbiek válogatástételei magasságában kezdődik. Legjobb, legizgalmasabb megoldásokat a Bermejo pince szolgáltatta számomra, bár a friss 2015-ös évjárat a korábbihoz képest náluk fordított arányosságot mutatott a magyar klímán tapasztaltakkal. Jó átlagminőséget képvisel még a Vega de Yuco, a La Grieta (kicsit ódivatúbb), a Vulcano és a Guigan, egy pince kifejezetten nem nyerte el a tetszésemet, illetve alapjáraton kihagytuk az egyételmű turistacsapdákat.

Összességében az itteni malvasía egy nagyon sokszínű, izgalmas fajta - a legenda szerint Shakespeare kedvenc bora volt - diszkréten illatos, gyakorta (szőlő)virágos, üdítően jósavú, válogatott tételei buják, krémesek-puhák, trópusi-egzotikusak, kaják mellé is pompásan csúsztak, nagyon élveztem az ismerkedést.

Jöjjön viszont a csattanó: a legtöbbet a Bermejo pince Maceración carbónicájából táraztunk. A szénsavatmoszférás bozsolétechnológia - jellemzően a helyi listán negro fajtából - errefelé nagyon népszerű, gyakorta még import fával is megfejelik a végeredményt. Legtöbbször furcsa vagy éppen unalmas a végeredmény, de nem a Bermejo-féle változat, ami olyan eszméletlen gyömölcsbomba, annyira finoman fűszeres és úgy itatja magát, még a nemsokára nyolc éves fiam tetszését is annyira elnyerte, hogy a második repetakortynál megálljt kellett parancsolnom neki, ráér még megtapasztalni a következményeit...