Borok a Hegyhátról

Both Attila saját bevallása szerint is tudatosan készült a borászkodásra, bár a családban ennek nem volt hagyománya. Nálunk mindenki földműveléssel foglalkozott, de engem ez érdekelt és Palánkon el is végeztem az iskolát, ott szereztem szőlész borász szakmunkás bizonyítványt – meséli Attila a kezdeteket, majd hozzáteszi – sajnos az élet nem úgy hozta, hogy tudtam volna a szakmámban dolgozni így több kitérő után végül a privatizáció során 2005-ben vettem meg azt az 5 hektárt amin ma is gazdálkodom.

Akkoriban jó pályázati lehetõségek adódtak és a család belevágott a régóta dédelgetett álomba. Azóta pedig szépen apránként folyamatosan fejlesztenek és dolgoznak a borászat sikeréért. Szerencsésnek mondhatja magát Attila, hiszen a fia is ennek kötelezte el magát és így egész család ezzel foglalkozik. Persze a szõlõbõl errefelé nem nagyon lehet megélni, így mi sem ezen az egy lábon állunk. Van nagyjából 100 hektár egyéb mezõgazdasági terület, mely biztosítja a megélhetésünket – pontosít Attila. Így a borászat sincs kényszerhelyzetben. Csak akkor fejlesztenek és lépnek egyet elõre, ha arra van fedezet és sikerült valamilyen forrást megpályázni.

Kocsiba szállunk és majdnem derékszögû emelkedõkön felmegyünk a város fölé, ahol a szõlõterület található. Festõien terül el alattunk a kisváros, miközben a sorok közt sétálunk és Attila az ültetvényrõl mesél: Itt szürkebarát, chardonnay és kékfrankos van, mind új telepítés és nagyon jól érzik magukat ezen a területen. A talaj adottságai és ez a körbezárt terület mind kedveznek a termésnek. Arra a kérdésre, hogy hol értékesíti a borokat a tolnai borászok szinte szokásos válaszát kapom: A szõlõ egy része a Danubianának megy eladásra, már a kezdetek óta. A többit, ahogy mondja, fõleg a helyiek viszik el és volt idõ, mikor Szekszárdon egy vinotékában is meg lehetett kapni a borait. Nagyon nehéz a piacra kerülni, nincs is nagy mennyiség a borainkból, mert számunkra fontosabb a minõség, ráadásul ez a térség nagyon hátrányos helyzetû. Valóban nehéz idetalálni, és ha az ember nem tudatosan megy Gyönkre, talán eszébe sem jut lekanyarodni a Siófokra tartó 65-ös számú fõútról. Pedig a településen még Szõlész Borász Klub is mûködik, mely 28 tagot számlál és rendszeresen összegyûlnek a gazdák egymás borait megkóstolni.

A szõlõbõl egyenesen a szülõi házhoz vezet az út Varsádra, a szomszédos kis faluba. Itt került kialakításra a feldolgozó és a régi házból átalakítással létrehozott vendégfogadó. Itt nagyjából ötven embert le tudnék ültetni, de nagyon kevés a vendég. Aki ide jön, az célirányosan jön, beesõ vendég szinte egyáltalán nincs. Hátul viszont már az idei tételek erjednek a tartályokban, gyorsan meg is kóstoljuk a még kicsit zavaros kékfrankos rozét, mely illatokban már nagyon szépen nyílik, de még kis idõre van szüksége. A szintén, idei szüretbõl kierjedt chardonnay a következõ, mely nagyon szép fajtajelleget mutat. Innen kerülnek át a borok a fahordókba a szemközti domboldalba vájt pincébe. Itt kapják meg végleges formájukat a vörösborok, melyek közül egy 2009-es kékfrankossal zárjuk a napot és elindulunk haza. A Tolnára jellemzõ gyöngyszem a Both Pince, amely mindenképpen megér egy kitérõt a Balaton felé menet.