Nagyharsány adottságait ki kellene aknázni

Az utóbbi pár évben megszaporodtak a borvidéken az új borászatok, pincészetek, ebbe a hullámba illeszkedik a 2009-ben életre hívott Boross Család Pincészete is. A környék egyik legfiatalabb pincészetében a Boross család adja a tőkét, míg a borász, Rózsa Sándor a tudást. A gyümölcsöző kapcsolat igen hamar, borversenyeken megszerzett érmek formájában realizálódott, s úgy néz ki a fejlődés továbbra is töretlen.  Jelenleg 4,5 hektárnyi területen terem a Boross-szőlő, ez a Jammertal- és Remete-dűlőben valamint a Várerdőben oszlik meg. A kollekcióban zweigelt, kékfrankos, cabernet-k és természetesen portugieser szerepel. Tervben van földterület vásárlása a Kopár-dűlőben is, azonban annak egyedülálló adottságai miatt ez nem egyszerű dolog. Talán emiatt is nagyobb figyelem összpontosul jelenleg a nagyharsányi részekre, hiszen itt is fejleszteni kell, ha a jelenlegi 20 ezer palackos kapacitást növelni akarják. Sándor szerint az kétségtelen, hogy egy kicsit elszigetelt helyen vannak így, de azért nagy előnyökkel is jár a nagyharsányi lét: „Az itteni pincén kívül, van még kettő a Jammertalban is, igaz azok nagyon öregek, azoknak a helyére egy panziót tervezünk majd, illetve a villányi főutcán is szeretnénk venni egy helységet boroztatás céljából. Eredetileg a feldolgozót is ott szerettük volna berendezni, de egyrészt Villányban a nagyharsányi árak többszöröséért tudtunk volna csak földterületet venni ehhez, másrészről egy kicsit szerintem túl is van zsúfolva Villány, itt jóval kényelmesebb dolgozni.”

Ahogy körbejárjuk a pince környékét, kiderül, hogy jelentősen enyhített volna az elszigeteltségen az itt elhaladó kerékpárút megépítése, azonban egyelőre úgy tűnik, hogy csak az ígéret maradt belőle meg. Emiatt kár is szomorkodni, önerőből is lehet tenni, más módon is ide lehet csalogatni az embereket: „Még azon töröm az fejemet, hogy a pince fölött van egy gyönyörű rész négy pincelukkal a falban, ezeket szépen megcsinálnánk egy teraszos-kiülős résszel kibővítve, hiszen jó időben egészen Horvátországig ellátni innen.” – és milyen jól hangzik Sándor szájából az elképzelés; ahogy kint az említett részt a saját szemünkkel is megnézzük, kiderül, hogy a némileg haragosabb idő ellenére is szinte végig belátni a déli síkságot. Képzeljük csak el ezt finom nyárvégi napsütéssel!

A jelenleg rozéból és vörösborokból álló kínálat mellett a közeljövőben talán már fehér Borosst is kóstolhatunk, egy zöldveltelinis gerincű gyöngyöző bor várja palackba kerülését, ha olyan minőségű lesz, mint a pincészet eddigi munkái, akkor abban sem fogunk csalódni!

Szájról szájra terjedünk

Tóth Zoltánnak feltehetően sosem volt gondja az idő beosztásával, hiszen aki egyszerre dolgozik mentősként és borászként huzamosabb ideig, az valamit nagyon jól csinálhat ilyen téren. Az ezredforduló óta szerencsére már csak utóbbival foglalkozik, mivel azt azért valljuk be, elég kínosan érintené az embert (és a szőlőt), ha mondjuk a permetezési időszakban behívnák két nap szolgálatra.

Mint oly sok környékbelinél, itt is az NDK-s hullám indította be az üzletet igazán, édesapja egy kisebb pincével indult el, aztán ez olyan jól sikerült, hogy csakhamar nagyobb épületbe kellett költözniük, Zoltán is itt szívta magába a szakma csínját-bínját. Csak folyóbort forgalmaznak, tapasztalatunk szerint, ez a korábbi évekkel ellentétben már egyáltalán nem egyenértékű a gyengébb minőségű bor fogalmával. Zoltán borai – amelyeket később mi is megízlelhettünk – igazolják is ezen feltevésünket. Jó folyóborra márpedig szükség van. Ezzel együtt a marketingre szánt források minimálisak, így joggal merült fel bennünk a kérdés, hogy akkor mi módon tudnak az emberek, vásárlók idetalálni.  „Nem szállítunk, nincs kereskedőnk, nincs boltunk, az összes borunkat itt értékesítjük a pincében, igaz pár éve már fent vagyunk az interneten, a villányi borvidék pincelistáján. De mondhatom, hogy annyira ismertek vagyunk már, hogy kialakult az a vevőkör, akikre biztosan számíthatunk. Végül is szájról szájra terjedünk.” – feleli nevetve Zoltán. S így is működőképes a rendszer, hiszen volt olyan is, hogy Nyíregyházáról jöttek vendégek kifejezetten a Tóth Pincébe.

Villánnyal ellentétben itt a készlet fele fehérborokból tevődik össze, a nyolcvanas években a mára már szinte az emlékekben sem élő bánáti rizling is megtalálható volt itt, ma az olaszrizlingből van a legtöbb Zoltánéknál, emellett még egy hárslevelű-zöldveltelini házasításba kóstolhat bele a betévedő. Vörösök terén a portugieser, merlot és természetesen a cabernet fajtákból válogathatunk.

Érdekes kérdést feszegetünk, amikor a nagyharsányi borászkodás identitásának fennmaradásáról beszélgetünk. „Igazából az a baj, hogy akik itt vannak vendégek, sokszor azt hiszik, hogy még Villányban vannak. Pedig ez nem Villány, hanem Nagyharsány! Az is probléma még, hogy idevalósi borász nagyon kevés van, talán egy kezünkön meg tudjuk számolni őket. Olyanok vannak, akiknek itt van termőterületük, de tősgyökeres helyiből már nincs sok. Vagy kihaltak már, vagy az utódok nem akarták folytatni és eladták a földjüket.”

Pedig van mit ápolni hagyomány terén, hiszen a nagyharsányi fehérborok egy részére jellemző a jellegzetes mandulás utóíz. A legenda szerint ez a község keleti határában lévő mandulafáknak köszönhető, ahol a Szarkás és a Mandulás dűlők helyezkednek el. Ha tehetjük, akkor mindenképpen kóstoljunk pár pohárral a Tóth Pince boraiból, ha Nagyharsányban járunk!

Igazi családi borászat vagyunk

Ősi családi pincészet, ősi hagyományokkal, már ha az 1960-as évek annak számítanak. Túllépve ezen a kis szójátékon, az Ősi Gábor által készített nagyharsányi borok már három generációra visszamenőleg érlelik a befektetett tudást, s úgy néz ki, hogy ez maximálisan meg is térül. 2006 óta foglalkozik szőlővel az eredetileg asztalos végzettségű borász, s már 2009-ben kiérdemelte az Év Vállalkozója díjat, ami a szakmában igazi ritkaságnak számít.

Saját bevallása sikereit nagyban köszönheti a villányi borászoknak, akik hol technológiával, hol az induláskor szükséges tapasztalatokkal segítették az előrehaladásban. „A közvélekedéssel ellentétben a nagy villányi borászatok igenis segítik a kisebbeket. Pont, hogy az ő érdekük is az, hogy mi is jó borokat készítsünk, mert ugyanúgy „villányi” fajtákat értékesítünk, s ha mi rossz minőséget adunk ki a kezeink közül, az közvetve az ő presztízsüket is rombolja.”

A család 3 hektárnyi szőlőterületen gazdálkodik, a kékszőlő telepítések teszik ki a nagyobb hányadot, de fehéreket is kóstolhatunk az Ősi borokból. Sokoldalú a választék, a 2011-es évjáratú merlot-t és cabernet franc-t érdemes keresni, mindkettő aranyérmekkel hálálta meg a befektetett munkát.

Sajnos a pécsi borfesztiválokon nem nagyon találkozhatunk ezekkel a nedűkkel, de ennek okára igen logikus magyarázatot kapunk: „A szüret idejére eső fesztiválokra nem szoktunk kimenni, mivel mi tényleg családi borászat vagyunk, abban az időszakban mindenki a szőlőkben, majd a feldolgozóban serénykedik, s szerintem az ilyen eseményeken nagyon fontos, hogy ott legyen a borok készítője is a pult mögött, így inkább ki sem megyünk. A szegedi és a szombathelyi feszteken viszont ott szoktunk lenni.”

Mindenesetre, ahogy az előző két bemutatott borásznál is javasoltuk, itt sem tehetünk mást, keressék, s kóstolják az Ősi pince borait, nem fogják megbánni.