Ugento nem egy kiemelkedően szép vagy izgalmas város. Dél-olasz hangulata van, ami itt olyan, mintha egy máltai és egy görög városkát préseltek volna egybe. Ami már csak azért is igaz, merthogy kétezerhétszáz éve görög telepesek alapították meg, Aoxentum néven. A tízezres kisváros – vannak régészeti múzeumai, itt van a XIV. századi Cripta del Crocifisso értékes freskókkal - a művészet városává szeretne válni, ezért kaptunk meghívást, turisztikai, fejlesztési, kultúrfővárosi tapasztalatokat megosztandó. Beletelt egy kis időbe, amíg felvettük a salentói ritmust, ami minimum egyórás késést jelent, viszont a szieszta idejének precíz betartását. De legalább jutott idő kávézni.

                                                          ^{Ugento készül Szent Kozma és Damján ünnepére}

Salento az olasz csizma sarka, egy félsziget, ami lényegében egy mészkőfennsík. Eredetileg a Balkánhoz tartozott, sok olyan állat- és növényfaj található itt, ami csak a tenger túloldalán él meg. A félsziget délnyugati csücskében terül el Ugento kisvárosa, pár kilométerre a parttól, ahol saját üdülőtelepülése is van, Torre San Giovanni néven. A nyári szezon itt is lezárult szeptember végére, alig lézengtek turisták, pedig ragyogó napsütés volt és 25 fokos tenger. De vissza Salentóra. Ez a térség lényegében Lecce megyéhez tartozik, értelemszerűen Lecce székhellyel. De van még látnivaló bőven, nyugaton Gallipoli, keleten Otranto, délen meg a sarok csücske, Santa Maria di Leuca.

Így hát amikor kicsiny csapatunk túl volt a saját workshopján, és kellőképpen akklimatizálódtunk az olasz életérzéshez, alternatív workshopot szerveztünk magunknak, azaz négyesben béreltünk egy remek Fiat Pandát és nekivágtunk Salento felfedezésének.

                                                                     ^{A jármű gyorsan felvette a tengerpari ritmust}

Dudálj és vezess!

Az első kihívás kijutni az autókölcsönző utcácskájából, lényegében pont olyan széles, mint a Panda, de ha túl vagy rajta, már csak fel kell venni a forgalom ritmusát. Ami végtelenül egyszer alapelveken működik. Egyrészt minden közlekedési tábla csak jelzésértékkel tájékoztat, másrészt, aki hangosabban dudál és magabiztosabban indul, azé az elsőbbség.

                                                                                              ^{Világítótorony a csizma csücskén}

A partszakaszok változatosak, kis, éles kövek, hatalmas sziklák, homokos öblök váltakoznak. Szieszta alatt csak turista indul útnak, így nem volt túl nagy forgalom, legalábbis az első etapon nem, amíg megtettük az Ugento-Leuca-Otranto szakaszt. Leucában belefutottunk egy igazi olasz esküvőbe, már azon gondolkodtunk, érdemes volna a lagziba is a násznéppel tartani, de végül Otranto felé vettük az irányt. A kikötőváros Olaszország legkeletibb pontja, a tengeren túl csak hetven kilométerre vannak az albán partok.

Otranto neve elsősorban az 1480-ban lezajlott török ostrom kapcsán lett ismert, amikor a török flotta elfoglalta a várost. A csatában mintegy 12 000 ember veszítette életét, majd a 800 túlélőt a törökök felvitték Minerva hegyére és választhattak: áttérnek az iszlám hitre, vagy lefejezik őket. A döntésük egyértelmű volt: a mártírok koponyáit és csontjait az otrantói katedrális falai őrzik.

                                                                                                   ^{Útközben meg-megálltunk...}

Az olasz fagyi tesztelésével csapatunk kis szünetet, a kultúrista üzemmódból rövid időre gasztroturistává változtunk, az étcsoki éjfekete volt, a mézbe forgatott fügés vanília krémes, a tenger alattunk hullámzott, körülöttünk meg turisták gyűjtötték az emlékeket fotókon.

Fiano és bombero nero

Ha már emlék, az első szabad esténken rátaláltunk Ugento egyetlen, igencsak kiszámíthatatlan nyitva tartású, ám jó választékkal rendelkező vinotékájára, ahol csak helyi, azaz Puglia tartományból származó borokat tartanak. Néhány palackot vásároltunk is, gyakorlatilag minden alább említett bor a 9-10 eurós tartományba esik.

Leone de Castris Angió Fiano 2012 (IGT Salento)
Kezdetnek egy fehér. A szicíliai fianókból már kóstoltam néhányat, melyek tetszettek. A vinotékás rögtön figyelmeztetett, amikor ezt említettem, hogy ez nem is az a fajta, ez fiano pugliese. Ami elvileg azonos, csak hát a lokálpatriotizmus. De nem csak az, mert hát van terroir is. Elsőre kicsit fülledt, de csakhamar kinyíló, enyhén virágos, őszibarackos illatokkal indít a bor. Zamataiban édeskés ananász és újra az őszibarack jön elő. Könnyedsége van, de nem csak egynyári bornak gondolom. Korrekt indítás, bár az ára 9,50 euró volt. ***

Torrevento Veritas Bombino Nero Rosato 2012 (DOCG Castel del Monte)
Bár a neten már hat-hét euró körül beszerezhető, kicsiny vinotékánkban egy tizes volt. De ezt javasolta a helyi erő, mi meg hittünk neki. Igazán jól tettük. Már ránézésre is szép, pinkes, rozés színvilág, gazdag anyagnak tűnik és az is. Illatában a piros bogyósok intenzíven jönnek, kortyban málna és szamóca, van benne kis krémesség, de még van sav és lendület is. Simulós, csúszós, gyorsan elfogyott, a második palack is, ha lett volna. ****+

Lendületes barokk

Lecce a lendületes barokk városa, valami ilyesmi ütötte meg a fülemet, miközben igyekeztem bekormányozni kicsi Pandánkat a városközpontba. No meg arra is emlékszem még a hátsó sorból elhangzottakból, hogy dohányipar is volt a bor és olíva, no meg a paradicsom mellett. Idegenvezetőnk hűen szakmájához előre felkészült minden meglátogatott városból. Ugyanakkor Leccébe már délután három után értünk és még a napi egy reggeli, hoteles kávén voltam csak túl.

                                                                                 ^{Nézzetek körül, én a kávézóban leszek!}

A hat meglátogatott templom után a lendületes bennem túlzó barokká formálódott át, bár őszintén szólva a város nem csúnya, sőt vannak egész szép épületek és utcák, de alig vártam, hogy a Piazza Sant’Oronzóra érjünk vissza, ahol az amfiteátrum melletti kávézó adott koffeinéhségemre enyhet. A leccei barokk belváros szeretne a világörökség részévé válni, de megpályázták a 2019-es Európa Kulturális Fővárosa címet is. A helyi Quarta Caffé mindenesetre nagyon rendben van, ezt kerestem a későbbi napok kávézóiban is.

                                                                                   ^{A lendületes és burjánzó leccei barokk}

A romantikus tengerparti napnyugtáról csak percekkel csúsztunk le, Gallipoli városa volt a záróállomás. Itt mér az éhség is igencsak előbújt, de az óváros kacskaringós utcácskái, a nyüzsgés és a sötétedésben felkapcsolódó fények még egy sétára erőt adtak. Hogy utána következzen egy Gallipoli pizza, amin természetesen rákok, kagylók, tintahalak kaptak helyet. Ezzel lett kerek a nap.

Negroamaro és primitivo

Ha Puglia, akkor vörösek. Ha vörösek, akkor negro amaro és primitivo. Két izgalmas, ám talán mégsem a legjobbak, legnagyobbak közé sorolt fajta. Délen vagyunk, vannak alkoholok, de valahogy ritkán érezzük túlzónak a tizennégyet, tizenötöt. Vagy csak már hozzászoktunk idehaza. Itt a gyümölcsök érettebbek, édesebbek, a borok kerekebbek, déli lazaság és kedvesség is van bennük.

Tenute Al Bano Carrisi Nostalgia Rosso 2009 (IGT Salento)
A népszerű énekes-dalszerző, Al Bano pincészete egész korrekt borokat készít, ez a negro amaro szőlőfajtából készült bor is ezt bizonyítja. A bor a fajta nevével ellentétben egyáltalán nem kesernyés, sőt, egészen bársonyos, kellemes tanninérzettel és aránylag jó savakkal. Nem túlzott gyümölcsözön, de inkább az erdei gyümölcsök felé viszi az ízérzetünket. Van teste, van súlya, de a tengerparti homokban üldögélve ezen az estén egészen kedvesnek tűnt. ***+

Le Fabriche Rosso 2002 (IGT Puglia)
Az este meglepetése ez a tizenegy éves bor volt. Szinte frissebb volt, mint az előző, ami persze túlzás, hiszen érződött benne a kor, az érettség, a megállapodottság, de még mindig élő volt, feszes volt, finom volt. Helyi fajták házasítása, elsősorban negro amaro és primitivo, de van benne malvasia nera és aglianico is. Édes, piros és fekete gyümölcsök, szeder, málna, áfonya, mindehhez jó adag tannin, de nem bántón. Hosszú és nyugtató minden korty. Éjfél múlt már, néztük a tengert, kortyolgattuk a bort, hol beszélgettünk, hol csak néztük a hullámokat, a szemközti kis szigetsziklát, ennyi. ****

Kétkeréken, olajfák között

A Panda egy napot töltött velünk, de mivel szabadidőnk akadt még bőven, így járművet váltottunk. Ugentóban lehet kerékpárt kölcsönözni, a városban egy helyen, a tengerparti üdülőtelepüléseken még hat helyen lehet kivenni-leadni a bicikliket. Három kerékpár volt csak, no meg egy elektomos bicikli. Mivel mindenki vagányan a sajáterős kerékpárt választotta, nekem jutott a kis elektromos. Amire igazándiból ritkán van szükség, mert a város 107 méterre fekszik a tengerszint felett, de többségében sík, vagy nagyon enyhén emelkedő terepen tudtunk bringázni. De azért időnként ráadtam a motort, hadd tekerjenek utánam…

                                                                                                 ^{Dűneliliom az ugentói parton}

A biciklizés előnye volt, hogy betérhettünk, épp szieszta előtt egy olívaolajkészítőhöz. Egymás mellett volt három-négy is, találomra fordultunk be jó helyre. Luigi Congedi ugyanis két olajával is három levelet kapott a Gambero Rosso legutóbbi olívakalauzától, ami a legjobb minőséget jelenti. A Delicato nagyon édeskés, gyümölcsös olaj, míg az Intenso zöldebb, füvesebb, csípősebb olaj, de mindkettő egészen kiváló a maga nemében. Aztán kóstoltunk még válogatásokat, cortina és ogliarola fajtákból, megkínáltak keksszel, körbekísértek az üzemben, és legalább jó terméket tudtunk vásárolni, bízva, hogy a reptéren feladott csomagunkban épen maradnak a palackok (úgy is maradtak, szerencsére).

És a piacra is ellátogattunk, aminek nagy része igazi falusi búcsú hangulatát árasztotta, szigorúan fekete árusokkal, de azért belefutottunk egy jó sajtkereskedőbe, akinél nem csak végigkóstoltuk a kínálatot, de az üzletét is fellendítettük.

A Salentóban töltött napok kétségtelen új tapasztalatokkal gazdagítottak mindnyájunkat. Volt, amihez nehezebb volt hozzászokni (például az olaszok sokkal kevésbé beszélnek bármilyen idegen nyelven, mint mi, de a folyamatos és hosszadalmas késések sem igazán a mi ritmusunk), volt amihez könnyebb (a remek ristrettók a kávézókban, vagy a sós levegő és az olajfák, szőlők és fügekaktuszok váltakozó tájképe). Összességében mindig izgalmas egy jó vidéket felfedezni, jó társaságban tölteni egy utazást. Szakmailag nem biztos, hogy ez volt a legizgalmasabb út, de kellő lazasággal kezelve mégis az a vége, hogy köszi Salento, jól éreztük magunkat a csizma sarkában.