Sokkal kézzelfoghatóbb az állítás, ha nagyanyám elbeszéléseire hagyatkozom, melyek szerint 15–20 kilométeres távolságból jártak a falunkba a halasok hajdanában, kézi erővel mozgatott kordékkal, azon, a jégveremből előhalászott nagy jégtáblákkal, amelyeken friss hal várta a vevőket. Legyinthetnénk, hogy na persze, mi ebben a bizonyíték?! De, ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, beláthatjuk, hogy az eset nagyban hajaz, a „hegy megy Mohamedhez” mozdulatsorra, és máris nem akad össze a harcsabajszunk. Tovább erősíti a gyanúmat az a tény, hogy a hajdani árusok kordéját mára motorizált autó váltotta fel, oxigenizált medencével, amely nagyban fokozza azért a végkifejlet élvezeti élményét, akkor is, ha nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után; lehetne itt a végletekig szőrszálhasogatni.

Viszont édesanyám nagy szenvedéllyel vásárolgatta mindig a halakat, úgy, hogy a fent említett „Halas” a heti rendes látogatásai során megállt a ház előtt és vad dudálással jelezte a kínálkozó lehetőséget, amely általában egy tisztességes halászlébe torkollott, vagy némi sült, ropogós portékába. Egy alkalommal macimézzel kedveskedett a törzsvásárlóknak. Nagy bonyodalmat okozhatott volna, ha a klasszikus forma helyett beszerez egy halacska alakú tubust; segítek: az aranyhal és a három kívánság problematikája okán.

Egy másik aspektus a mindig terítéken lévő magyar egészségügy bugyraiba kalauzol bennünket; csakhogy kevésbé vérzivataros időkben is legyen miről beszélnünk. Van nekem a fül–orr–gége területére koncentráló kiváló barátom, aki a karácsony környéki időket csak úgy jellemzi: „ Jönnek a halszálkások.” Faktum a faktum: halas nemzet vagyunk. (Annyit jegyeznék csupán meg, itt, a zárójel oltalmában, hogy a kedves szálkabalesetes olvasó első körben próbálja meg kenyérrel rendezni a dolgot, és, ha már végképp beletuszkolta a nyálkahártyába azt a komisz csontot, akkor forduljon csak az ünnepi ügyeleteshez segítségért: a kolléga számára nagyobb lesz a sikerélmény katarzisa, az olvasó számára pedig a megkönnyebbülés öröme.)

A halfajok tételes leltározása helyett egy tévhit eloszlatása a célja e cikk írójának, mégpedig, hogy Magyarországon csupán két halfajta létezik: a ponty, és a hekk. Előbbi tóban is, folyóban is, utóbbi pedig a Balaton parton él, bundában. Azt hiszem az angolnás időket végérvényesen kihevertük.

Elég egy kicsit körülnézni és beláthatjuk, hogy elérhető közelségben kiváló haltermékeket vásárolhatunk megfizethető áron. Persze – csóválhatja bárki a fejét –, hogy drága a hal, én meg csóválom a fejem, hogy drága a gyorséttermi menü, amely árából könnyű szerrel pisztráng vacsorát generálhatunk, minimális erőfeszítés és némi lelemény kapcsán; előbbi azért is lehet minimális, mert a halas kollégák nagy szeretettel varázsolják konyhakésszé a jószágokat, utóbbi, mármint a lelemény azért sem lehet deficites, mert ezt olvasva nem engedheti a hiúság, minden másra meg ott van a google. És igen, időnként valóban drága a hal, de éppen ezért a lazac-vörös húsú tonhal lehetőségét hagyjuk meg a kivételes pillanatokra, mert tudom ugyan, hogy a népi közhely szerint minden nap ünnepnap, de azért az sem árt, ha egyik azért különbözik a másiktól.

Nyitott szemmel járni annyit tesz, hogy kipróbálni a lehetőségeket és egy-egy éttermi kaland kapcsán olyan vizekre evezni, ahol újfajta gasztronómiai kalandok várnak ránk. Néhány komisz szálka lehetősége pedig csupán a Slow Food mozgalom irányába tereli az étkezés ritmikáját, amely higgyék el, áldás lesz mind a gyomorra, mind a lélekre, és megeshet, egy csöppnyi ideig úgy érezhetjük: élünk, mint hal a vízben!

Legvégül pedig talán a legfontosabb, hogy italválasztáskor lebegjen szemünk előtt a latin mondás: „Maledictus piscis in tertia aqua”, azaz „Átkozott a hal a harmadik vízben”!