Andreasnak folyton cseng a telefonja, az üdvözlés után is elnézést kér, de ezt még fel kell vennie. Sebaj, Bodri István, a pincészet társtulajdonosa és irányítója – nem mellesleg a szekszárdi hegyközség elnöke is – addig is bont egy palackot a Rozi rozé friss változatából. Belekortyolunk, miközben ízlelésünket frissen szelt kivi és korai eper gyümölcsössége borítja be. Lazítjuk egy kis szódával – a rozé-fröccs, mint hungarikum még bejegyzésre vár.

A fröccsöt már teljes létszámban kortyolgatjuk, a rozé trendisége már egy ideje és vélhetőleg még egy ideig tart, de hogy meddig, ezt csak találgatjuk. Dél-Tirolban, ahonnan Andreas származik, volt egy nagy fellendülés, ami pár év alatt alábbhagyott és a rozé beállt egy állandó eladási mennyiségre. Nálunk még növekednek az eladások, a 2010-es év ráadásul sok rozébort is eredményezett, az is erre a kártyára próbál játszani – a rossz, esős időjárás miatt gyengébb minőséget mutató kékszőlők miatt – aki korábban nem is utazott rozéban.

A Rozi már a bevezetésekor megtetszett a vásárlóinknak, ma már évi negyvenezer palackot készítünk és adunk el belőle – mondja István. A Roziban valóban van valami kedves-pinkes édesség, amit harsány, málnás-epres gyümölcsösség és frissességet adó savak kísérnek, könnyed bor, várjuk hozzá a napsütést, felmelegedést.

Most ezek a borok mennek Európa-szerte – teszi hozzá Andreas –, a friss, gyümölcsös borok trendje kezd ott felfutni. Fehérben szinte nem is lehet mást eladni, mint az egy, legfeljebb kétéves tételeket. Nálunk még mennek az érleltebb fehérek is, de például az én könnyedebbre hangolt, illatosabb chardonnay-mat nagyon jól fogadta a magyar piac is, szóval ez a trend hamar elér hozzánk is.

Nem a könnyedsége miatt kedveljük a Bodri pincészet 2008-as olaszrizlingjét. Almás-barackos-mézes illatokkal barátkozunk, lassan, de szépen nyílik a bor. Vaníliás, vajkaramellás árnyalatokról beszélgetünk, miközben azt is leszögezzük, hogy nem szokványos olaszrizling ez.

Kétharmada fahordóban, egyharmada acéltartályban érlelődik, palackozás előtt házasítjuk össze – árulja el a készítés titkát István. Nem kevés az alkoholfoka sem, de a 2008-as év is ilyen volt, meg nálunk valahogy jól érzi magát, szépen beérik ez a fajta. De ha hagyjuk, akkor egyre szebb, egyre fűszeresebb illatokat mutat meg, no meg teste is van, ami elbírja az alkoholt. Amíg a borral ismerkedünk, nem hagyjuk a beszélgetést sem alábbhagyni, a fejlesztésekről kezdjük el faggatni a borászokat, akik mindig valami  újban törik a fejüket. Az Ebner-birtokról már három éve is azt írtuk, részben építés alatt álló terület, ez most fokozottan igaz. A családi ház, a látványpince, a feldolgozó, a kóstolóterem, a készülő sajtüzem, a tervezett új szobák a dinamikusan változó képet mutató, de kétségkívül egyre szebb birtok részei. Saját borhoz persze saját almalé dukál, egyre bővülő kínálatot találunk egyéb Ebner-termékekből is.

A bor bizalmi termék, a német borfogyasztó például nagyon megbízik a német minőségi szabványokban, az ezek alapján készülő német borban, ezért azt vásárolja. A magyar fogyasztóban még nem alakult ki ekkora bizalom, de ezért kell dolgozni. Ha a vendég ellátogat a pincészetbe, akkor ott tiszta pincét, finom ételt, kedves embereket kell találnia. No meg persze jó borokat is. Ha minden rendben van, ha élményt is kap, akkor a borról is könnyebben elhiszi, hogy jó, könnyebben tudunk bizalmat építeni, és ma ez erről szól – vélekedik Andreas.

A bizalmunk persze töretlen a két pincészet boraival szemben, ezért rögvest össze is vetünk két pinot noirt. Mindkettő a 2008-as szüretből való, nem régóta vannak piacon, kíváncsiak várjuk a dugóhúzó halk pukkanását, de figyelünk Bodri Istvánra is.

A borkedvelők, ha eljönnek hozzánk, élményt, látványt és tudást is kapnak a bor mellé. Ha pozitívak a benyomások, akkor van már helyben  is eladás, de az is fontos, hogy akár egy vinotékában, akár egy hipermarketban vásárolnak utána bort, a név, a címke legyen ismerős, ébresszen fel kedves emlékeket, úgy könnyebben fogja a mi termékünket levenni a polcról.

A Bodri Pincészetben pedig látványban nincs hiány, hiszen az üzemelő pince sem sablontermék, hát még a most épülő, de nem ugrunk előre az időben, maradunk a pinot-knál. Nemrég Andreasnál volt egy nagyobb lélegzetvételű pinot noir kóstoló, István meg is említi vendégének, hogy az ő bora bizony nem került be a kóstolósorba.
 
Mert valaki megitta még a kóstoló előtt – tárja szét karjait Andreas. – Emlékeztem rá, hogy ott volt, ki is készítettem már talán, de kóstoló napjára szőrén-szálán nyoma veszett. Látod, legközelebb el kell jönnöd, hogy biztosan ne kelljen lába!

A Bodri-pinot itt a poharainkba kerül, lilásvörös, fűszeres illatú, frissebb, talán kicsit több a hordófűszeresség az illatában, zamatában is. Az Ebner-pinot rubinvörös inkább, jellegzetes krémes illatokkal, teste zömökebb, sűrűbb, melegebb ízvilágú bor.

Az éppen befutó Bodri Orsit, István lányát nehéz feladat elé állítjuk, amikor a két pinot noirt elébe tesszük. De ügyesen kivágja magát, mindkettő nagyon szép bor, mondja és nekünk egyet kell értenünk.

A pinot noir nem könnyű műfaj – mondja Andreas Ebner, miközben a két poharat szemrevételezi. – Van egy kialakult rajongótábora, Magyarországon elfogy évente egy adott keret, se több, se kevesebb. Belül persze némileg tudnak változni az arányok, de bővíteni a piacot nehéz. Ráadásul a pinot noir nem olcsó bor, 3000 forint alatt jó, jellegzetes, minőségi bort készíteni belőle szinte nem is lehet.

A birtokra éppen beérkezik egy teherautó használt tégla, Istvánnal együtt kimegyünk mi is, ő intézkedik gyorsan, mi levegőzünk, közben elnézzünk a beépülő völgyet. Az új pincerészben akár nyolcszáz embert is le tudnak majd ültetni, embertelen mennyiségű téglát használtak fel, hogy a míves boltívek alatt megfelelő, minőségi környezetet alakítsanak ki a majdan érkező vendégeknek.

Ötszázezer használt, régi tégla, majd 1800 négyzetméteres alapterület – sorolja a számokat is Bodri István, nem véletlenül, hiszen eredetileg mérnökként diplomázott, majd közgazdasági egyetemet végzett és jogi doktorátust is szerzett a pécsi egyetemen. A beruházást némileg lassították a tavalyi nagy esők, de idén Pünkösdkor már fesztivállal nyitják meg a nagyközönség előtt. Büszkén vezet bennünket végig az új épületen, egészen a kedvencéig.

A pinceágak végében egy-egy kút áll, ez szabályozza a talajvizet, ráadásul látványelemnek se rossz – simogatja meg a kút káváját István, mire Andreas azért megjegyzi: – Csak nehogy azt higyjék majd a vendégek, hogy innen jön lesz a bor…

A borászkodás mellett az állandó építkezést sem unják még beszélgetőtársaink, mert hamarosan már a használt tégla beszerzési helyeiről és áráról folyik a társalgás, no meg, hogy mi minden kellene még a bor mellé a vendégeknek.

A birtok felén van csak szőlő, itt van körülöttünk húsz hektár erdő, ami jó helyszíne lehet egy kalandparknak, de lehetne itt séta vagy bicikli útvonalakat is kialakítani – mutat körbe István. Az élmények mellett Andreas a szolgáltatások körét is bővítené, hiszen a borturizmus önmagában ma már talán kevésnek bizonyul. – Kellenek kiegészítő szolgáltatások, ami akár az egyes célcsoportokat szolgál ki, mondjuk nálam a vadászok lehetnek ilyenek, akiknek vannak külön igényeik. De akár azt is jelenthetni, hogy a vendég a bor mellé kapjon olyan plus szolgáltatást, legyen az fogorvos vagy maszszázs, ami meghosszabbítja a nálunk töltött időt.

A poharakba új páros kerül, Bodri Cabernet Franc 2008 és Ebner 3-as Hordó 2008. A pécsi házasítás rumos, fűszeres illatjegyekkel kezd, szép fahasználattal. Elegáns, ahogy ízében is. Szép, érett gyümölcsösség, élő savszerkezet, kis édeskés vanília, szeder, málna, szegfűszeg. A szekszárdi cabernet franc-ban apróra őrölt bors keveredik a vaníliás szilvával. Ízben is hozza ezt, egészen pikáns-csípős ízek jelennek meg, mindehhez egy krémes textúra társul. Hol innen, hol onnan kortyolunk, miközben figyelünk a beszélgetésre is. Ami meg már a visszaemlékezéseknél tart, hogy mikor is járt Andreas először a Bodri-birtokon. Az évszám talán már a homályba is vész, de azt mindketten felidézik, hogy a délutáni találkozó hajnalig tartó kóstolásba ment át. Majd a ma már szigetváriként aposztrofált, Dél-Tirolt a pécsi borvidékre felcserélő borász megkérdezi, mikor is kezdjük az interjút.

Annak épp most lesz vége – mosolyodik el Bodri István, hiszen az idő elszállt, a borokat elkortyoltuk. Mindenki indul tovább, Istvánhoz a további fejlesztések tervezése kapcsán érkeztek újabb vendégek, Andreas Ebnert pedig már várják egy másik szekszárdi pincészetben, ahol a technológiai fejlesztésben vesz részt. A hétköznapi menetelést legalább megszakítottuk egy-két órára, hogy jó borok mellett beszélgessünk. Kell, hogy néha lelassuljon a feszes tempó.