Nyitókép: Ercsey Dániel

Amikor először szembesültem a könyv címével, még javában zajlott a szerkesztés és a nyomdai előkészítés, bevallom némi rossz érzés kerített hatalmába. Rendkívül emlékeztet ugyanis Moldova György trilógiájára, ami Keserű pohár címmel jelent meg, a második kötetet teljes egészében a Tokaji Borvidéknek szentelve. Anno mindent megvettem és elolvastam ami a magyar borról megjelent, ma sincs ez másként, de bármily nagy név Moldova György, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megöregedett, a kapcsolatrendszere megkopott, ergo azok a borvidéki szereplők, akikről szólni kellett volna, már be sem engedték a pincébe, vagy ami még rosszabb, Moldova már nem is tudta, hogy kit kellene megkeresni, ergo a könyvei nem a 2010-es évek állapotát rögzítették, hanem inkább dörgedelmes visszaemlékezések a nyolcvanas évekre, sajnos jelen időben megírva.

Ez a veszély nem fenyeget Pallagi Ferenc könyvével, hiszen a szerző évtizedek óta részben vagy egészben Mádon van otthon és bár nem borosgazdaként, hanem újságíróként tevékenykedett élete folyamán, valamikor régen borász végzettséget is szerzett és az elmúlt években minden tokaji, mádi vagy éppen borvidéki kezdeményezésben részt vett, hozzátéve kommunikációs ismereteit és kapcsolatrendszerét a projektekhez.

Ez tulajdonképpen a könyv legnagyobb baja is. A szerző egyszerűen túl sokat tud, ami azzal jár, hogy elveszíti azokat az olvasókat, akik nem érdeklődnek kellőképpen Tokaj és a tokaji bor története iránt. A három fejezetre tagolt írás első részében, majd száz oldalon ismerkedhetünk meg a tokaji aszú történelmével, lerombolva olyan mítoszokat, mint Szepsi Laczkó Máté legendája, vagy éppen a kommunista tervgazdaság nagy tokaj-hegyaljai rekonstrukciója. A második fejezetben a jelenkor gyakorlatát és történeteit találjuk, felelevenítve a kilencvenes évek aszúháborúját, amikor az Országos Borminősítő Intézet nem adott az „új stílusú aszúkra“ forgalombahozatali engedélyt, arra hivatkozva, hogy azokból hiányzik a „tokaji jelleg“. Ez egyébként a könyv szvsz. legjobban sikerült része, végigveszi ugyanis az elmúlt évszázadok leírásait Tokajról, keresve az érlelési időkre vonatkozó adatokat, természetesen hiába, hiszen nem voltak ilyenek! A záró fejezetben azonban hiába várunk valami megoldásfélét, Pallagi adós marad ezzel, talán nem véletlenül. Tokaj nem adja könnyen magát és ahogy a szerző az utolsó oldalon írja is, „Tokaj nem termelési probléma, nem technológiai gond, hanem mentalitás. Tokaj a magyar történelem lenyomata. Ahogy az országot, úgy ezt is csak szeretettel lehet új pályára vinni, nem erővel!“.

Fotó: Ercsey Dániel

Pallagi cinizmusba hajló és elsőre talán szarkasztikusnak tűnő hangja üdévé teszi az egyébként száraz történelmi részleteket és mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget vagy kelti fel az olvasó érdeklődését egy meglepő anekdotával. Azonban félő, hogy az olvasók egy részét így is elveszíti a már említett problémából kifolyólag, nevezetesen tényleg túl sokat tud a borvidékről (és el is mondja!), másfelől azok, akiknek leginkább olvasni kellene ezt a könyvet, inkább megsértődnek majd, és minden marad a régiben. Pedig a szerző meglátásai „ülnek“, még ha nem is kínálja tálcán a megoldást a gazdáknak.

Kinek ajánljuk: Tokaj rajongóinak, tokaji gazdáknak, államtitkároknak és mindenre nyitott olvasóknak.

Kinek nem ajánljuk: sértődékeny borászoknak, sértődékeny államtitkároknak, sértődékeny olvasóknak és azoknak, akik nem veszik jó néven, ha a mégoly hamis mítoszokat lebontják és felhívják a figyelmet a nemzeti giccs veszélyeire.

A könyvet itt lehet megrendelni!