Pécs város napját ünnepeljük ma. A minimum, hogy cirfandlival koccintunk. Csak úgy magunkban, a nagyok majd amivel akarnak. Én megünnepeltem egy nappal korábban is a biztonság kedvéért, de a palackban maradt szeptember elsejére is. Indul az iskola, Pécs ünnepel, egyetemes boldogság.
Nemrég futottam össze ezzel a borral és megkedveltem első látásra. Akarom mondani, kóstolásra. Méz és szőlővirág, majd menta és édeskömény burjánzik az illatában. Hát nem feltétlenül az a tipikus cirfandli, nyoma sincs hatalmas maradék cukroknak, aszalt gyümölcsöknek. Nem is bánom, ez száraz bor, közepes testtel, korrekt savakkal.
Azt mondtam, nem az a megszokott, édes-hömpölygős cirfandli, de természetesen nem tagadja meg a fajtát. Nem is kell, mert ez tesz hozzá, ez ad neki valami kis többletet, hogy más lehet így, mint a többiek. Persze, elfogult vagyok, a fajtával elsősorban, a pincészet iránt kevésbé, inkább csak várakozó és a magasra tett mércét tekintve igen szigorú is.
De Kiss Gábor úgy tűnik, a fehérboroknál is ráérzett. Tavaly korrekt irsai olivért hozott ki a Matias, úgymond mutatóba, idén már tucatnyi fehér is megjelenik a polcokon. És ezek közül nekem eddig a cirfandli a kedvencem. Kicsit kilóg ugyan belőle az alkohol, de ezen kívül elsősorban a frissesség, a gyümölcsösség, enyhe citrusosság dominál benne. Az alkohol miatt talán a végén van pici kesernye, de nem kerekedik felül az illat után az ízben most visszaköszönő mentás-friss sárgabarackon.
Azt gondolom, hogy valahol ezt az utat kellene továbbjárni, hogy az édesek mellé megkapjuk a száraz cirfandlit is. Volt persze kísérlet (például Radó vagy Lisicza), nekem ez most igencsak bejön (majd később biztos megkapom az ortodox cirfandlisoktól, hogy az igazi csak édes lehet, ne kampányoljak itt a száraz mellett...). Úgyhogy most megállok és félreteszek egy-két pohárral, hadd maradjon Pécs város napjára, szeptember elsejére is egy koccintásra belőle.