A TŐSGYÖKERES

„Saját kedvemre telepítettem cabernet sauvignon-t, s rögtön borversenyt nyertem vele Pécsett” – meséli Schunk József. „Bár a borvidékről és Hosszúhetényről általában úgy tartják, hogy hagyományosan fehérboros vidék, szerintem nem kell leírni a vöröseket, legalább akkora örökségük van. Ha tudunk itt egy jó vöröset készíteni, akkor miért ne?”

A gépészmérnök végzettségű borász árnyékolástechnikai vállalkozása mellett működteti az évente általában 2000–3000 palack bort, cabernet sauvignont, merlot-t, az ezekből a fajtákból készülő Zengő Gyöngye házasítást, kékfrankost, zweigeltet, chardonnay-t, olaszrizlinget és sauvignon blanc-t előállító pincészetét. Már gyerekkorában részt vett a családi szőlő művelésében, majd az apai-nagyapai tanításokat és a megszerzett tudást 2005-ben hasznosította: a hobbiszőlészkedést feladva eladásra kezdett termelni. Az alig hektárnyi saját szőlőn túl javarészt vásárolt szőlővel dolgozik, bár ahogy megjegyzi, „vannak már új telepítésre kijelölt terültek”. A Schunk Pince apró lépésekben fejlődik: a régi pincében idén egy újabb sor kerül majd a hordókra, és a kicsi, nagy rendben és tisztán tartott feldolgozót is bővíteni kell nemsokára.

A magyarországi német szőlőtermesztő hagyományokat a modern technológiával keresztező Schunk József szereti a maga szája íze szerint készíteni a borait, melyet a vásárlói is értékelnek. Ugyanakkor kísérletező kedvű, nyitott borász benyomását kelti, aki azért készen áll a divat kiszolgálására is: bár az apai elv szerint „se hús, se hal” ez a bor, jövőre több rozéra kerül rá a Schunk címke. Ahogy bővül majd a barrik és reduktív borok választéka is.

A KÉZMŰVES

Szabó Zoltán régi ismerős Hosszúhetényből. (A borásszal készült első interjúnk: Pécsi Borozó 2008/1.) A 2006-os rajnai rizlingjével a borköztudatba berobbanó borász letelepedése  Hosszúhetényben felkavarta az állóvizet. Nem ragadt rajta a „gyüttment” jelző, jó kapcsolatot alakított ki a helyi közösséggel. Nem mellékesen ő volt az első, aki minősített palackozóüzemet alapított a településen. Schunk Józseffel és Zsótér Ferenccel nagy lökést adtak a település borászatának, amikor úgy döntöttek, hogy palackos bort készítenek a palackozója jelentette előnyöket kihasználva. Szabó kísérletező kedve az elmúlt években nem változott, de nemrég új célok is előtérbe kerültek. Új szerkezetű ültetvény kialakítását, új feldolgozó, és egy teljesen új termelői modell felépítését tervezi a borász.

„Olyan fajtákkal és olyan feltételek mellett, amit én szeretnék” – szögezi le Szabó Zoltán. A borász két éve tízszer száz tőkét tíz régi magyar szőlőfajtára oltott át. Olyan szőlőket támasztott fel, melyek mára kikoptak az ültetvényekből.

„Nem véletlenül estek ki ezek a szőlők a termelésből, nagyon kényesek” – vallja be Szabó őszintén. „Az idei nehéz évjárat megkínozta a fajtákat, az ezer tőkéről jó, ha száz liter bor fog lejönni. Két fajtát ki is cserélek. A pozsonyi fehér vékony lett, alacsony mustfokkal, az alant termő pedig inkább „agyontermő”, a szabályozás ellenére is üres, bőtermő szőlőnek bizonyult. Helyettük lesz a néhány írásos emlékben a 19. század végének legmenőbb pécsi fehérszőlőjeként jegyzett szagos bajnár, és teszek egy próbát a bánáti rizlinggel is. Előbbihez a kutatóintézetből szereztem be az oltványokat, utóbbira itt bukkantam rá régi ültetvényekben.”

A rossz évjárat miatt elmaradt a járdovány, más nevén pécsi tökösből tervezett pezsgőkísérlet is. Nagyobb tétel a könnyed, izgalmas kadarkából, zöldvelteliniből és cabernet sauvignon rozéból lesz, de érdemes lesz keresni a „kézműves mennyiségű” borokat a Szabó Pincében. A kis palackszámú, régi magyar fajták mindenképpen megérnek egy kimerítő kóstolót: kevesen foglalkoznak ezekkel a ritkaságszámba menő szőlőkkel. A borász amúgy sem követi az aktuális divatirányzatokat, így biztos, hogy mindig lesz valamennyi sárfehér vagy csóka az üvegballonjaiban.

Szabó szerint termőhely tekintetében szerencsés helyzetben vannak. A változatos mikroklímának köszönhetően a fehér fajták jól működnek a hosszúhetényi dűlőkben, miközben a cukortartalmat is képesek hozni, nem égnek el bennük a savak.

„Több fantáziát látok a fehérborokban, azon belül is az illatos, félillatos fajtákban. Gyümölcsösebbek, frissebbek tudnak itt maradni, és a termőhelyet is jobban visszaadják” – válaszolja a borász, amikor arról kérdezzük, hogy milyen a jellemzően hetényi bor. „Tudni kell, hogy a hosszúhetényi területek két részre oszlanak. A felső-hetényi területek védettebbek és hűvösebbek, kedveznek a fehér szőlőnek, míg az alsóbb, melegebb területeken meglepően szép, rendesen beérő vörös szőlőket lehet termelni.”

Szabó Zoltán szerint a cirfandlinak meghatározott helye van egy pécsi borász szortimentjében, ugyanakkor a kényes és költséges szőlő népszerűségének a borászok között nem kedveztek az elmúlt években ígért, majd túl hamar elfogyó és különösebb tervezés nélkül elosztott átoltási támogatások sem.

„Gyors és hatékony változást az osztrák vagy olasz modellek honosítása jelentene” – utal a borász a „buschenschankok” vagy az „agroturismo” rendszerére. „A gazda adhasson a bora mellé saját pálinkát, sajtot, egy kis szalonnát vagy stifoldert. Ennek megvalósítása ma az ésszerűtlen és túlzó szabályozások, illetve az utóbbiak miatti nagy költségeknek köszönhetően egy kistermelő számára elképzelhetetlen.”

Igaz, már a hatékony árukapcsolás is nagy előrelépés lenne. Hosszúheténynek ugyanis sok vonzó házi készítésű terméke, természeti értéke van. Többen foglalkoznak mézzel, hecsedlilekvárral és pálinkával, kökény-, áfonya-, és szilvalekvárral, de van itt csipkeverő, tűzzománc-készítő, csuhé-készítő is. A közeljövő feladata ezek összehangolása lesz.

AZ AGILIS

Zsótér Ferenc azt vallja, a borásznak elengedhetetlen közvetlenül a piacra mennie. Nemcsak azért, mert ezzel van a legkevesebb papírmunka, és a leginkább szabályozható bevétel. Semmi sem pótolja a személyes találkozást a vevővel, „egyszerűen muszáj minden rendezvényen személyesen megjelenni”. Pedig a borász gépipari vállalkozása mellett maga műveli a másfél hektáros ültetvényét, és többnyire egymaga dolgozik a pincéjében. „Ez a terület a régi pincével a nagybátyámé volt, aki eladta, majd amikor felkínálták neki visszavásárlásra, s nem kellett neki, engem vett rá a beruházásra” – meséli a komlói születésű, Hosszúhetényhez a nagyszülein keresztül kötődő Zsótér, aki az 1998 és 2004 között vásárolt területein építette fel a borászatát, és 1,3 hektár betelepítését tervezi még.

A javarészt „régi hetényi fajtákból”, olaszrizlingből, rizlingszilvániból rizlingszilvániból és cirfandliból álló, 300 méteren termesztett szőlőt szükség esetén kizárólag a településről vásárolt szőlővel egészíti ki Zsótér Ferenc. Nemcsak a helyi szőlőtermelőket segítve ezzel, de azért is, mert fontosnak tartja a ragaszkodást a hosszúhetényi eredethez. A borász szerint nincs is jobb bizonyíték a fajták  létjogosultságára, minthogy az ő ültetvényében is vannak ma is termő, 90–100 éves cirfandli, és 70–80 éves rizling tőkék. Nem is kevés.

„Aki idelátogat, az helyi bort szeretne venni, ajándékozni” – magyarázza a borász, aki Hosszúhetényt, ismertség, vagy ismeretlenség, feltünteti a címkéin. „A borral kell bemutatni a települést és a termőterületet, illetve fordítva. Sokan megismerik, és rögzül bennük a név. Legutóbb felkeresett a tajvani nagykövet titkára, mivel egy pécsi látogatás során annyira megtetszett a nagykövetnek borom, hogy személyesen akart velem találkozni.”

A borász felvetése, miszerint az intenzív falusi turizmust vivő településen legyen egy hely, ahol a helyi termelők borral, húsáruval, tejtermékkel meg tudnak jelenni, egyelőre kialakításra vár.

„MÉLTÓ RÉGI, NAGY HÍRÉHEZ”

Hosszúhetény szerepe a Pécsi borvidéken belül is most kezd körvonalazódni, pedig, mint Szabó Zoltán megjegyzi, központi szerepe nem légből kapott. „Nemhogy a turisták, de sok helyi sem tudja, hogy éppen a Pécsi borvidéken jár. Sok étteremnek, kocsmának nem fontos a helyi bor forgalmazása, lenézik a saját vevőkörüket, s egyedül az anyagi haszon számít” – mondja keserűen Szabó Zoltán. A jó minőségű folyóbor árát ugyanis sokallják a vendéglátósok, a rövid távú haszonszerzés a vonzóbb számukra.

Zsótér szerint a probléma azért is fájó, mert még a helyi vendéglátóegységek sem hetényi bort árulnak. „Mintha a saját dolgainkra nem lennénk elég büszkék. Az is nehezen érthető meg, hogy a pécsi rendezvényeken a borvidéki borászatok miért kerülnek hátrányba más borvidékek borászataival szemben” – jegyzi meg a borász, aki igyekszik más, a borhoz kapcsolódó termékeket, például sajtokat népszerűsíteni, erősítve a termelők közötti összefogást.

Abban mindhárman egyetértenek, hogy a palackozás szükséges minőségi ugrása elengedhetetlen a helyi borászat megerősítéséhez és pozícionálásához. „Nemcsak arról van itt szó, hogy elegánsabb a palackban a minőségi bor”– magyarázza a borait a környékbeli, pécsi éttermekben, szállodákban értékesítő Schunk József. „Az anyagi biztonság hiánya és az ésszerűtlen adminisztrációs szabályok a fő okai annak, hogy nem követték eddig többen a példánkat.”

„Sokan nem akarnak váltani, mert elég nagy macera van vele”– folytatja az indokok számba vételét Szabó Zoltán. „A dugó, az üveg beszerzése, címketervezés, a papírmunka mind megterhelő lehet elsőre. Igaz, ezeket egyszer kell csak megtanulni. Nyílván kényelmesebb megoldás a folyóbornál maradni.” A fiatalok pedig inkább eladják, feldarabolják a szőlőterületeket, vagy más mezőgazdasági termelésre váltanak. A borászok szerint féltucatnyi bortermelő van, aki képes és hajlandó lehet a fejlődésre, bár azzal mindhárman tisztában vannak, hogy ez lassú folyamat lesz. Ugyanakkor az egyediség, az eredetiség, az emocionális tényezőktől is fűtött borászkodás ezekben a kis pincékben keresendő.