Szlavónia ma Horvátországnak a kb. keleti egyharmadát-egynegyedét jelenti, mivel megyerendszer van, így több megyét ölel fel, mint régió nem teljesen körülírt: nagyjából Eszék tekinthető a központjának, és a tőle délre és keletre fekvő, horvátországi részek, Vukovar, Vinkovci, Djakovo, Požega, Slavonski Brod és környéke az, amiről beszélünk. Nem volt ez mindig így, a történelmi Szlavónia gyakorlatilag Zágrábig elhúzódott, amit Horvátországként ismerünk, az a Zágrábtól nyugatra eső, hegyes területeket jelentette (Dinari hegység), valamint a Tengermelléket, az Isztriai félszigettől délre, kb. Zadarig (onnantól délre pedig mind a mai napig Dalmáciáról beszélünk). A mai értelmezés már ez a keletibb vonal: a nyelv természetesen már egységesen a horvát (előbb a szlavón szűnik meg, majd mai tudásunk szerint a XVIII. sz. közepe tájékán az önálló dalmát is, azóta legfeljebb nyelvjárásról beszélünk a dalmátok esetében).

Szlavónia térképen

A turisztikai attrakciók, látnivalók közül kiemelt figyelmet és külön előadást kapott a Vukovári Vučedoli Kultúra Múzeum, amely a vučedoli rézkori kultúrát hivatott bemutatni. A kultúra a mai Dél- és Közép-Európa tizenhárom országában terült el, központja a Vukovár melletti Vučedol volt, és a rézkor legjelentősebb európai kulturális-gazdasági (és valószínűleg népi) együtteseként ismert (a csúcsidőszak kb. az időszámításunk előtti 3000-2500 közé tehető). Számunkra is kiemelkedő fontosságú, hiszen a leletek tanúbizonysága szerint egész Magyarországot is érintette ez a kultúra.

Információkat kaptunk két, a török visszaszorítása után kiépített két vár, a bródi (Slavonski Brod) és az eszéki (Osijek) múltjáról és jelenéről, valamint kapcsolódva, a török kiűzése utáni új, nyugati dinasztiák itteni térhódításáról, így Savoyai Jenő herceg bellyei (Belje) hitbizományáról, valamint az Odescalchi család újlaki (Ilok)-i kastélyáról. A bellyei uradalomnak már vannak török előtti előzményei, a pincéje konkrétan 1526-ban épült, az uradalom aztán Savoyai Jenő herceg által 1697-ben lett megalapítva (pontosabban, a zentai csatagyőzelem jutalmaként ekkor kapja meg, a kastély 1707-ben épül fel).

Az eszéki erőd (Tvrdja) - fotó: Eszék-Baranya Megye Idegenforgalmi Közössége

Az egykor közel 110 ezer kataszter holdas uradalom nem volt sokáig Savoyai kezén – örökös nélküli, 1736-ban bekövetkezett halála után, egy generációnyi örmény kereskedői bérlést követően Habsburg oldalági magánvagyon lett (magyarországi része a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó Béda-Karapancsa tájegység). Az egykor az uradalomhoz tartozó borászat, a Vina Belje jelenleg 650 hektár szőlővel van telepítve, a szám folyamatosan növekszik. A pince már a mohácsi csata 1526-os leírásában is szerepel, valószínű, több, mint 500 éves. Jellegzetessége, hogy két szintes, a felső szintje az un. gátor: a hegyoldalba vájt pince, amelyből a pince eleje, tornáca „látszik ki”.

Az épített örökség bemutatása a térség két híres székesegyházának, az eszéki és a diakovári (djakovói) neogótikus székesegyházaknak a bemutatásával végződött; előbbinek a Horvátországban legmagasabb tornya, és a három millió tégla, amelyből épült, a nevezetessége, utóbbit pedig az a Josip Juraj Strossmayer püspök építetti a XIX. században, aki az egyik legjelentősebb horvát hazafi (német származása ellenére), egyben a mai eszéki egyetem névadója.

A kopácsi rét - fotó: Eszék-Baranya Megye Idegenforgalmi Közössége

A természeti látnivalók bemutatásának a súlypontja természetesen a Kopácsi rét volt, amely nemcsak Szlavónia első számú természeti turista célpontja, hanem egyben egész Horvátország, sőt a Kárpát-medence egyik legfontosabb természetvédelmi területe is. A „rét” valójában egy 187 km²-nyi összefüggő dunai árterület, benne járható útvonalakkal, az egész Kárpát-medence, sőt Európa egyik leggazdagabb madárvilágával, és általában, élővilágával, számtalan védett és/vagy jórészt itt megtalálható, itt szaporodó fajjal. A természeti turizmus számára kiemelkedő élmény lehet még a diakovári állami ménes meglátogatása, amely 1506-os alapításával, amellyel a legrégebbi alapítású állami ménes címet viseli egész Európában (egykoron püspöki volt, és magáról a lótenyésztésről már 1374-ben vannak feljegyzések).

Turisztikai fórum a pécsi Horvát Házban - fotó: Jakab Tamás

A gasztro vonal a helyi ételek bemutatásával kezdődött, így hallhattunk a csobánácról, amely gyakorlatilag a mi pörköltünkre hajaz (itt most zöldfűszerekkel gazdagabban fűszerezve kaptuk), a vadételekről, a halpaprikásról, a csíptetős pontyról, valamint az itt is a svábok által meghonosított füstölt termékekről, köztük a kulenról, amely alapvetően a mi stifolderünket tart rokonságot, csak épp a húst a katakönyökbe (vakbél) töltik.

A csobánácot, a kulent és a többi füstölt termékből egy válogatást volt is alkalmunk megkóstolni, a borok kóstolása után.

A borokról

Győrffy Zoltán válogatása Szlavónia borászatának jellegzetességeit próbálta kiemelni, ennek következtében a régióra jellemzően a fehérborok voltak túlsúlyban. Nem igazán ismeretlen fajtákról volt szó, ha más és más hangsúllyal, de természetesen ismert fajtákat kóstoltunk.

Feravino Grasecco - fotó: Jakab Tamás

A Feravino borászat Grasecco habzó borával kezdtünk, a „Gra” előválasztásból ki is találtuk, hogy a „secco” nem glera-ból, hanem graševinából, azaz, olaszrizlingből készült. Citrusos, élesztős és a végén pici kesernyés jelleg egyformán feltűnt ennek a belépőnek egészen kiváló tételnek a kóstolásakor.

Ha már graševina, akkor a fő fehér fajtából két különböző stílus kóstolásával mentünk tovább. A Kutjevo 2018-asa egy igazi gyümölcsbomba volt, amely a graševinákra (olaszrizlingekre) nem igazán jellemző, tropikus gyümölcsök, mint narancs, citrom, grépfrút érkeztek, a végén azért a mandula is. Vulkanikus talajon termelik.

A Krauthaker borászat graševinája sokkal inkább a megszokott (bevált?) stílust hozta, fű és mandula mellett vajasság is érezhető volt. Általános tetszést is aratott.

A fehér sor plusz egy rozé - fotó: Győrffy Zoltán

Negyedik tételünk egy olyan fehérbor volt, amely itthon már ritkán fordul elő, a zöldszilváni (silvanac zeleni), az Orahovica pincétől. Visszafogott illat- és ízvilág, leginkább citrus, virágos rét és vaj.

Utolsó fehér tételünk egy, a vidéken jelentős fajta, a tramini képviseletében egy Iločki Podrumi Traminac 2017 Újlakról, az itteni tramini termelés központjából. Hamisítatlan rózsás illat, kiegészülve egy köves mineralitással, amely az ízben aztán szépen tovább nyílik. Nagyon tetszett.

Átmenetként nem volt megkerülhető a rozé sem (bár, e sorok szerzője egyre inkább (meg)kerüli). Egy Vina Erdut rozét kaptunk, 100% cabernet sauvignonból, meglepően tropikus, narancsos, mangós vonulattal, nem kevés alkohollal.

A vörös sor - fotó: Győrffy Zoltán

A sort két vörös zárta le, előbb a közép-európai világfajtát, a kékfrankost kóstoltuk, egy Feravino „Miraz” 2016-os prémium kékfrankos formájában: meggy, szilva, cseresznye, némi édesfűszeres (szegfűszeg és fahéj) hordó használattal, mintha Szekszárdon lennénk, és tulajdonképpen nem is vagyunk messze tőle.

A Kalazić borászat 2009-es pinot noirja zárta a sort,a mely megmutatta, hogy ezen a melegedő vidéken azért lehet még szép, hosszan eltartható prémium bort készíteni a pinot-ból is; színe már gránátos volt, illatéban és ízében is érkeztek a cseresznye és szilvalekvár jegyei, kerek, selymes tanninokkal, visszafogott hordó használattal. Összességében egy szép, idős, talán éppen csúcsán lévő bort kóstolhattunk.

A híres-nevezetes újlaki, azaz iloki Tramini - fotó: Graics Tibor

A turisztikai bemutató, a gasztro kínálat és a borkóstoló is elérte célját, kettős értelemben is: egyrészt, bár e sorok szerzője a bemutatott elemek jó részét már ismerte képekről, elmondásokból, utána olvasásból, de kifejezetten kedvet kapott most arra, hogy látogatást is tegyen. Másrészt, a bemutató profizmusa volt kifejező: arra a kérdésre, hogy esetleg egy héten belül Pécs és Baranya is össze tudna-e rakni egy videós, diasoros, egy vastag papírszatyornyi prospektussal megtűzdelt, hasonló színvonalú turisztikai marketing bemutatót, a válasz az volt, hogy valószínű nem.

És nem a jó borok beszerzése miatt.