A víz innen már nem tűnt olyan megkapóan zöldnek, mint amikor a háztól nézte, bizonyára más a fénytörés onnan, vonta le a következtetést.

A tó körül szabad strand üzemelt, néhány kiszolgáló épülettel, amik közül legújabb keletűeket is valamikor a kétezres évek elején húzhatták fel, és a hamisítatlan retro fíling tekintetében szépen betagozódtak a nyolcvanas, kilencvenes évekből itt maradt tákolmányok közé.

Volt egy Mókus Büfi, ezt az elnevezést a tulaj bizonyára rendkívül szellemesnek gondolta, mert láthatóan csak a cégtáblát festegették újjá szezonkezdetkor. De tényleg humoros népek élhettek errefelé, állapította meg Mági felderülve, amikor meglátta húsz méterrel odébb a Fröccsöntő italmérést, majd közvetlenül mellett a Nagyi Palacsintázóját, aminek veretes szlogenje ragadta meg a tekintetét, Nyugodtan legyél csintalan, de ne palacsintalan!

Egymás mögött sorakozva házikók álltak, többnyire fából, de az enyhén emelkedő domboldalba építve akadt közöttük egy-egy takarosabb kőház is.

A fürdőzők tömegeiről koránt sem lehetett beszélni. Főképp gyerekek ugráltak és visítottak a vízben, a vendégek a parti fűbe szúrt napernyők alatt heverésztek, vagy az említett egységek betonlapokból kialakított teraszán ücsörögtek a sör és a hosszúlépés társaságában.

Mági másodjára is körbejárta a telepet. Ekkorra már csurgott róla a veríték, biztos volt benne, hogy megvan a negyven fok. A nyár teszi a dolgát. Ahogy újból a Mókus Büfi elé kanyarodott, egy szalmakalapos feléje intett.

Főnök úr, ne téblábolj már annyit, igyál inkább egy sört, de viharsebesen!

Mági maga is errehajlott, úgyhogy kissé behúzott nyakkal, de készségesen odament a szalmakalaposékhoz, akik addigra oda húztak egy műanyag széket magukhoz.

Ahogy leült, és közben udvariasan biccentett a három férfi felé, már ott állt előtte a harmatos falú korsó. A szalmakalapos kacsintott feléje, és szó nélkül emelték a korsókat, nem koccintottak, mert magyar ember akkor se, ha legenda nem igaz vagy rég lejárt a százötven év Arad óta, és ittak.

Csak amikor visszakerültek a megcsappant poharak az asztalra, akkor mondta a Mági mellett ülő pókhasú férfi, De jól tud esni, a kutya bassza meg!

Most érkeztél?, hajolt kicsit előre a szalmakalapos, hogy nyomatékot adjon ennek az alapkérdésnek.

Igen, felelte Mági, átutazóban.

Rég megtanulta, ilyenkor mindig mondja azt, átutazóban. Az lehet egy nap, de három is, kellően semleges. Aki átutazóban van, voltaképp nincs is itt, talán nem is létezik, dacára pillanatnyi fizikai jelenlétének.

Mi is átutazóban vagyunk, mormogta erre a harmadik, akinek olyan bajszocskája volt, Máginak ez ugrott be, mint a Flúgos futam című ezer éve vetített rajfilmben a gonosz autóversenyzőnek. A Mókus Büfi és a Fröccsöntő között utazgatunk, tette még hozzá, és ezen mind a hárman egy oltárit röhögtek.

Bandi bácsi, de nagy fasz vagy te konkrétan!, állapította meg a szalmakalapos, mire a pókhasú rögtön kontrázott, Ezért szeretjük!

Máginak ekkor akadt meg a szeme a fekete táblára krétával felírt ételsoron. A különböző hambik és hót dög (ez is elég vicces volt) után a velős pirítóst olvasta. A velős pirítóst, ahogy az apja olvasta azon a bizonyos első, fehér Skodás nyaraláson, amikor végigballagtak egyik este a boglári főállén. Velős pirítós, ragyogott az apja, Buci, ezt meg kell kóstolnod! Tihanyban ettem ilyet először a nagyfaterral 1951-ben, azóta imádom! Az apja azonnal beállt a sorba, mire az anyja rosszallóan rákezdte, De hát mindjárt vacsora, Pityu. Az apja erre szokatlan hévvel felelte, Ej, miféle vacsora, turista szalámi vajjal meg egy nyamvadt paradicsom!, és már nyújtogatta a nyakát, látni-e  onnan a velős pirítóst. Az anyja még tett egy bátortalan próbálkozást, Nem kellene annyit tömni a gyereket, így is elég…. Ám ezt a mondatot nem fejezte be, inkább Mágihoz fordult, megsimogatta, és hozzá beszélt tovább, Bucikám, mióta szereted te a velőt? Tudod egyáltalán, mi az?

És ő, tizenkét éves létének minden öntudatával, csak hogy az apja mellé igazodjon, elrántotta a fejét az anyja keze elöl.

Még szép, hogy tudom! A velő az ész!

De kinek az esze? A disznóé!, vágta ki az anyja az utolsó adu ászt.

A gyerek Mágit ez csöppet sem érdekelte, befurakodott az apja mögé, és amikor hallotta a hangját, hogy Két adag velős pirítós lesz, drága!, az apja tudott ilyeneket mondani hentesnéknek és kofáknak, őt is olyan izgatott öröm fogta el, mint akinek születésétől fogva meglévő kínzó vágya teljesül be élete első velős pirítósának küszöbön álló elfogyasztásával.

Most, mint akinek álomszerű látomása van, úgy lehelte, Itt van velős pirítós?

A három cimbora, érezhetően a téma szakértői egytől egyig, kórusban rikoltott fel.

De még milyen!

Velőtrázó!, nyögte még a Flúgos futam főszereplője, amit nyilván nem lehetett kihagyni.

Francika, hadonászott a szalmakalapos a tulaj felé, Egy velős pircsi rendel a tisztelt átutazó úrnak!

Francika erre kidugta a fejét a bódéból. Arca izzadságban fürdött, a hóna alját épp egy csíkos konyharuhával itatgatta végig.

Hagyma, piros paprika, egy karika csípős mehet rá?

Mehet, minden mehet!, rendelkezett a szalmakalapos Mági nevében, majd a kezét a karjára tette, és lehalkulva, mint aki hét pecsétes titkot közöl, vagy csupán a végtelen tisztelet parancsolja a suttogást, még hozzáfűzte, Ezt örökre megemlegeted, garantálom. Ez „a” velős pirítós.

Amit piros műanyag tálcán, egylapú szalvétával alábélelve eléje tett a nyaktól lefelé teletetovált Francika, nem csupán „a” velős pirítós volt, mert azzal talán Mági be sem érte volna, hanem pontosan olyan volt, amilyent az apja egyensúlyozott a feje felett a tömegből a boglári promenádon, és helyezett el széles mosollyal a bádoggal borított állópulton.

Ettől fogva nem nagyon jutott el a tudatáig, hogy alkalmi asztaltársasága mivel szórakoztatja, miféle újabb fergeteges, bizonyára tízezredszer elsütött szóviccek közbeiktatásával kommentálják az evészetét. Mági lassan, krúdys méltósággal haladt a két, velővel púpozott szelet kenyér bekebelezésével. A rá szelt lila hagyma gerezdjei-szálai rakoncátlankodtak csak, harapás közben kellett rajtuk igazítani és óvni őket, le ne pottyanjanak. Ahogy néha felpislantott, mert azt érezte, tartozik annyival az uraknak, hogy bólintgat párat élceikre, illetve további ajánlataikra, mit kell majd még megkóstolnia a Mókus Büfi kínálatából, a Flúgos futamos pasi feje mellett eltekintve egyszerre élesen előtűnt az apja, ahogy üdvözült mosollyal evett negyven éve. Ha belegondol, nem is nagyon látta sokkal boldogabbnak az apját, talán csak akkor, amikor ugyanannak az évnek a vége felé a magyar válogatott megverte Bolíviát, és Nyilasiék kijutottak az argentínai foci-vébére. Akkor kiáltozta úgy az apja, hogy Aranycsapat!, olyan visszafojtott, de mégis túláradó örömmel, mint amikor egymáshoz egészen közel hajolva ettek, és az apja két falat között ránézett, és csak olyanokat mondott, inkább nyögött, hogy Mennyei!, Mindig is erre vágytam…!, Pont, mint ötvenegyben a tihanyi stégen…!  Mági nem emlékszik, hogy közben hová lett az anyja, legalábbis ezen a képen, amit magában őriz, nincs ott. Szegény anyját, mint a disznóagy esküdt ellenségét, Mági törölte, és ha akarta volna, sem találta már a hullámzó, késő délutáni tömegben, ami akkor körülvette őket.

Mire a második nagy karéj kenyeret is eltüntette, Mági úgy tele lett, hogy hátra kellett dőlni pihenni.

Hát így élvezzük mi a nyarat itt, az isten háta mögött, mondta egyszerre némi rezignáltsággal a szalmakalapos, és a másik kettő, ahelyett, hogy harsányan kontrázott volna, csak mélán bólogatott, az asztalon álló poharukba bámulva, mintha azok mutatták volna az idő múlását, azzal, hogy épp mennyi van még bennük.

Illusztráció: streetkitchen.hu