Ennyi az élet. Egy híradás egy tragédiáról, sok száz sajnálkozó és együttérző üzenet, néhány gyertya, egy szál virág, pár könnycsepp ami értük hullik. Aztán nem marad más, mint a üresség, a csend, ami szinte már fizikai fájdalmat okoz. A pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy már ha akarnánk, sem tudnánk találkozni, vagy legalább beszélni telefonon. Persze van, amikor így is tárcsázunk, hátha…

Gábort legalább tizenöt éve ismertem, amikor először találkoztunk, egy meleg tavaszi napon, édesapámék céges buliján locsolta a Jackfall borokat, ha jól emlékszem ingben és hanyagul megkötött hosszú sálban. Később, mikor már a BORIGO magazin szerkesztője voltam, többször láttuk egymást, hiszen a Jackfall alapítói között Bányai Gábor Botondot, a magazin főszerkesztőjét is ott találjuk. Jandrasics Gábor csak jött, rendszerint a magazin tesztjeinek a napján, beköszönt, belekortyolt a legjobb borokba, aztán ment is. Időnként ott maradt beszélgetni, szóba hozta egy-egy jobban sikerült cikkemet, Örkény novelláit vagy épp egy aktuális koncert élményét.

Az élet úgy hozta, hogy a Pécsi Borozó szerkesztőjeként már a Portugieser du Monde borversenyen is rendszeresen bíráltam és a Franc&Franc konferencián is sokszor megfordultam, ilyen alkalmakkor gyakran vendégül látott minket Kisjakabfalván. Emlékszem egyszer - talán 2017-ben történt - egy nemzetközi újságíró csapattal látogattunk el hozzá, vacsorával és persze borkóstolóval várt bennünket. Lenyűgözte a hallgatóságát, ugyanolyan jól és sármosan beszélt angolul mint magyarul, a japán borszakíró hölgy és a dél-afrikai kolléga a mai napig azt az estét emlegetik az egy hetes villányi látogatásukból. Máskor, talán egy Franc&Franc napon egy másik borászatban tartott szakmai vacsorára voltunk együtt hivatalosak. Minden borász bemutathatott egy tételt, annyi volt a megkötés, hogy cabernet franc nem lehetett benne. Emlékszem mindenki „villantani akart“, pukkantak a dugók a jobbnál-jobb villányi csúcs-vörösekből, egyedül azt nem mérte fel senki, hogy a szaksajtó képviselői már három napja a fogakat és a szájpadlást próbára tevő, sűrű vörösborokat kóstolnak, szinte megállás nélkül. Senki, kivéve Gábort. Amikor rá került a sor, mosolyogva előhúzott egy chardonnay-t, töltött és hátradőlt. Az este bora lett, a közösségi oldalak a mai napig őrzik a nyomát a villányi csúcs chardonnay-nak.

Mert Gábor ilyen volt. Talán szétszórt, talán művészlélek, de az árnyalatokra éppen ezért fogékony, olyan ember, aki az értéket nem tárgyakban, hanem más emberekben kereste. Ha ez hiba, ha ez gyengeség, akkor igen, gyenge volt. Mint mi mindannyian. De éppen a gyengesége tette annyira szerethetővé.

A fotót Ottília FB oldalán találtuk. Nem tudom, kitől kérhetnék engedélyt a használatához, de ha ezt olvassa, remélem nem sértődik meg, hogy felhasználtuk.

Ottíliával még egy budapesti borbárban ismerkedtünk meg, köze nem volt a Jackfallhoz, de aztán ahogy telt az idő, egyre többször bukkant fel a Jackfall standján is a különböző borfesztiválokon. Nem lepődtem meg, amikor kinevezték kereskedelmi igazgatóvá. A munkakapcsolatból lassan szerelem szövődött, aztán amikor beütött a Covid, Gábor és Ottília már együtt költöztek le Kisjakabfalvára, hogy ott vészeljék át a pandémiát. Tavaly áprilisban Ottília a facebookon azt írta egy fényképe fölé, „a második tavaszunk itt“. Senki sem gondolta volna, hogy nem lesz következő.

Hiányozni fognak. A közös esték, ahol egy üveg bor mellett megváltottuk a világot. A koncertek a Jackfall udvarán, a borozások a Budai Várban, a keresetlen őszinteség, ami időnként előbukkant Gáborból.

Legyen nekik könnyű a föld!

Burger Ottília búcsúztatása Zalaegerszegen lesz, február 4-én 11:00-tól, a Göcseji úti köztemetőben.