Az előítéletek leküzdése

A megbecsülést azonban idővel vissza lehet szerezni. Már ha van rá értő közönség. És úgy tűnik, van. A hajdan szebb napokat megélt Alföld és borai iránt az utóbbi években megnőtt az érdeklődés, és egyre nagyobb figyelem jut nekik szakmai szempontból is.

Hogyne, hiszen az alföldi bor jó. Ezt bátran mondhatom. Könnyen belopják magukat a fogyasztók szívébe, hiszen van bennük egyfajta kedves lágyság, szelídség, mely más borvidékek borai közt sehol sem tapasztalható ilyen mértékben. Jó ár-érték aránnyal bíró, nem túl testes, nem túl tanninos, inkább könnyű, friss borok. Főként fehérek, bár már a vörösek is kezdenek egyre inkább az élre törni.

                                                                                                            ^{Fotók: Kovács Viktor} 

És egy újabb “hogyne” az alföldi borok mellett, ha arra gondolunk, hogy Frittmann János 2007-ben az “Év Bortermelője” lett, 2012-ben arany és ezüst érmet hozott el a cannes-i Rozé Világbajnokságról, és ezüsttel tért haza a londoni International Wine Challenge-ről. Aztán ott van a kunsági Gedeon Birtok Varga Árpáddal az élén, aki hungarikumokkal - ezerjó, cserszegi, kadarka, kövidinka, arany sárfehér - van jelen a piacon, vagy Gálné Dignisz Éva, aki idén elnyerte az “Év Bortermelője” címet. A Font Pincészet, akik révén egy újabb alföldi rozé lelt aranyra Cannes-ban, mindemellett keményen dolgoznak a vidék hírnevének visszaállításán, illetve a Koch borászat, ahol 13 generáció óta folyik a borkésztés tájborok, minőségi és prémium, valamint jég- és desszertborok formájában. De tovább is sorolhatnánk a neveket. Azokét, akikre büszke lehet a borvidék. 

Az Alföldi, vagy ha jobban tetszik Duna borrégió két borvidékéről, a Hajós-Bajairól és a Kunságiról kóstolhattunk borokat (a csongrádi borok ez esetben fakultatívan pótolandók a közeljövőben) Frittmann János és Koch Csaba jóvoltából, az idei első szekszárdi BorKultúra SzabadEgyetem keretein belül.  Csupa friss, üde fehér váltotta egymást a poharainkban. 2013-as cserszegi fűszeres és sauvignon blanc Frittmanntól, Irsai Olivér és újabb cserszegi fűszeres Koch Csabától. Illatos, ropogós, eleven mindegyik, szép savakkal. Nem mindig kell sokat beszélni a borról. Egyszerűek, nagyszerűek. Mezítláb parkban ülős, bulizós, nyári napok borai egytől-egyig.

Ugyanezt mondhatjuk el Frittmann kékfrankos rozéjáról és Koch cabernet sauvignon rozéjáról is. Gyümölcsös és virgonc, emellett játékos és zamatos, könnyed és kerek mindkettő. Ficánkoló savak, egymással versenyt guruló eprek és málnák, beszélgetős nyáresték és délutánok, amikor rózsaszínben látjuk a világot. Bár hozzátesszük azért más-más stílus a kettő. Míg Frittmanné egy lazább, könnyebben befogadható tétel, addig Koché a fajtából adódóan több tartalmat és testességet hoz magával.

Késői szüretelésű chardonnay következett Koch Csabától 2009-ből. Illatában főleg gyümölcsök jelentkeznek, őszibarack és alma - abból is a sárga -, majd virágosság és kicsi széna. Pohárban szépen nyílik. Ízében krémes és telt. Alma, pici vaníliával, csemegeszőlős utóízzel. Szép, hosszú korty. Az alkohol talán picit sok, mert bár jó savakkal bír, azok a végére valahogy elgyengülnek, kevésbé tudnak lépést tartani a 15 %-kal. Ettől függetlenül egy igazán kifinomult tétel. Gazdag, testes bor. Szintén fahordós érlelésű Frittmann ezerjója 2011-ből.  Illatában alma és vanília. Hozza a fajtajelleget, a hordó pedig a selymes savakat. Harmonikus, komplex bor, gazdag zamatokkal, hosszú korttyal.

Végül egy kis vörös is megjelent a palettán, jöttek a 2012-es kadarkák. Frittmanné ismét a könnyedebb vonal. Világos rubin színű, illatában és ízében is rendkívül gyümölcsös, lágy tanninnal, vékonyabb testtel. Koch Csabáé fűszeresebb és tüzesebb, elegáns és bársonyos. Arányos, telt korttyal, szép struktúrával. Kétfajta ízvilág, nehéz választani, mindkettőt szerettük. Mindkettőt másért. Szép zárása volt ez az estének. A vörösöknek mindig örülünk.