Amennyit a gyermekkor foltos, ám tarka emlékezete elõcsal a múltból, az a Család kedélyes elfogadását idézi. No, nem kell arra gondolni, hogy a kis Józsikának csomagoltak a tízórai mellé egy kis sót, ha már úgy is rákattant a kristályra, hanem a közös ebédek asztalközösségében elnézően próbáltak csak lebeszélni a metódusról.

Nagyanyám, aki talán sosem emelte fel a hangját a jelenlétemben, volt a legliberálisabb; és ez a szó akkoriban még merőben mást jelentett; hiába, ilyen az édes anyanyelv evolúciója… Azt vallotta, biztosan a szervezetemnek van rá szüksége, meg különben is, nem fog rámenni az életem néhány só morzsára. Talán történhetett volna másként is, de igaza lett.

Más idő és más ember voltam. A só azonban mindig jelentős szerepet töltött be az emberiség életében. Leginkább egyházi/állami monopólium volt, akár az emberi lélek. Annak ellenére, hogy a föld egyik leggyakrabb vegyületéről beszélünk, a hozzáférés nem volt mindig egyszerű, fizetőeszköz, tárgyalási alap, fegyvertény, mindezek, bármennyire is elvont fogalmak, szinonimaként előkerülhetnek, ha erről a kationt és aniont egyaránt tartalmazó, semleges molekuláról beszélünk; hogy a kémikusok is megkapják a magukét.

Manapság persze már elviselhetetlenül könnyű a lét, s e kunderai áthallás kapcsán jelenjen meg szemünk előtt a bevásárlóközpont roskadozó polcsora, ahol szigorúan lefektetett szabályok szerint leselkednek a különféle só készítmények a fogyasztói társadalom gyanútlan turistáira. (Csak, hogy oldjam a bűntudatot: ebben a választékban azért temérdek lehetőség fénylik, például az – a talán legfontosabb! – is, hogy az ételünknek a só aromáján kívül más íze is lehet.)

Két évtizede még könnyű volt a dolga a népnek: kétfajta só létezett a magyar piacon, az ipari, meg a konyhai; mérsékelten tovább árnyalta a dolgot, hogy az utóbbiból volt durva és finomított, meg esetleg jódozott, amely inkább alkalmas a vásárló megzavarására, mint a jódhiány megelőzésére, kezelésére.

Általában megadatik a jelenben élők számára az eufória, hogy nekik jobb, mint azoknak, akik korábban éltek. De ez a jobb, legalább annyira relatív, mint a szépség, amelyet tetten érni lehet, definiálni mégsem.

A sózás terén hazánkban markáns változást hozott a már felemlegetett, ámde elmúlt két évtized. Ennek talán az egyik legkomolyabb hozadéka az, hogy az ételeknek a sóén kívül egyéb íze is van. A kérdés, hogy erre kíváncsiak vagyunk-e, vagy pedig megmaradunk az ízfokozók intenzív, ámde csalóka bűvkörében…

Ha most a hivatástudat diktálta óhajoknak is eleget szeretnék tenni, hosszasan győzködhetném az Olvasót a pathophisiológiai érvek előcincálásával, pro és kontra, só és magas vérnyomás, satöbbi. És tudható, hogy a sebész egy olyan belgyógyász, aki operálni is tud, ennek ellenére nem akasztom össze a bajszom senkivel, elég abban megállapodnunk, hogy a gasztronómia szépségei az arányokban rejlenek, így a kevesebb, ez esetek jó részében, sokkal több. A szemléleten van a hangsúly, amely vagy van, vagy nincs.

Érdemes beszélni az utánsózásról, amely egyre szélesebb körben nyer teret, állít maga mellé rajongókat. Gondoljunk itt arra az esetre, amikor a Séf (ha étteremben vagyunk), nem dönt el mindent a főzés során, és a legvégén, egy szépséges hússzeletet szebbnél-szebb sókristályok díszítenek és emelnek ízükkel magasabb dimenzióba. Ezért első pillanattól kezdve rajongok ezért a metódusért, talán pont gyermekkori só csipegetésem miatt, mert ilyenkor az étel ízei közé egy-egy varázslatos só bomba vegyül, berobbantva a gasztronómia görögtüzét.

Egy műkedvelő konyha – és ezt most értsük a legnemesebb értelemben – néhány fajta sóval pillanatok alatt sokszorosára kinőheti magát. Nem célom a választható lehetőségek tételes felsorolása, hiszen egy szimpla internetkapcsolat elég, hogy az Olvasó néhány klikkelés után megtalálja az egyéniségéhez leginkább illő kristályokat. Érdemes azonban szétnézni alaposan, mert az árképzés meglehetősen liberális, persze sót vásárolni hosszú távú befektetés, elég, ha a nedvességtől óvjuk, és akkor sokáig megbízható sarokköve lesz konyhánknak.

Van nekem egy nagyon jó barátom, aki időről-időre alaposan szétnéz a konyhámban. Ilyenkor belecsippent a tölgyfán füstölt Maldonba, esetleg a vaníliás vagy a rusztikus tengeri-, netán a Himalája sóba. Nem dorgálom meg, hiszen látom hajdani önmagam, peregnek az emlékek, és eszembe jut a népmese, amely kikristályosodott üzenete, hogy szeretni az embernek úgy is lehet, mint a sót, és az elég lehet akár egy egész életre.