A kékfrankos Magyarország legelterjedtebb szőlőfajtája, illetve mi magyarok vagyunk a fajta – termőterületét tekintve – elsőszámú termesztői. Ettől függetlenül a műveltebb külföldi borissza Ausztriához köti, osztrák fajtaként tartják számon. Népszerűsítéséért tett erőfeszítéseiket figyelembe véve ez teljesen helytálló megállapítás, eredetét tekintve viszont nehéz lenne tényként bármit is leszögezni. Jóllehet a XX. században kezdett el nagyobb felületen terjedni, mégis csupa talány és megválaszolatlan kérdés lengi körül ezt a nem oly' régóta megismert szőlőfajtát. Vegyünk sorra néhány adatot, illetve feltevést, amit a kékfrankos eredetével kapcsolatban tudunk.
Kezdjük mindjárt a nevével. A kéket ugye nem kell különösebben magyarázni, első nekifutásra a frankos se tűnik nagy talánynak, holott ez az elnevezés veti fel a legtöbb kérdést. Első gondolatképpen a francia eredet ugrana be majd' mindenkinek, holott erre semmi kézzelfogható utalást nem találni. Ezzel párhuzamba állítható a fajta régies magyar elnevezése a nagyburgundi, ami konkrét termőhelyre, sőt szőlőfajtára is utal. Ez volna a gamay noir, sőt mi több, gamé néven termesztik a kékfrankost Bulgáriában, viszont minden rendelkezésünkre álló adat alapján egyértelműen cáfolható még a rokonságuk is.
Van egy másik olvasata is a frank(os)/fränkisch névnek, ez pedig egy középkori elnevezésre, megkülönböztetésre utal, amikor az értékesnek tartott, a bennszülött nyugati fajtákat hívták ekképpen, míg a hitványabb, a jövevény, azaz a keletről származó szőlőket hunnischnak/heunischnak (azaz hunnak) nevezték. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a kékfrankos nem olyan régóta ismert, hogy ilyen jelzővel illethették volna, másrészről érdekes egybeesése a véletlennek, hogy az egyedüli biztos, amit a kékfrankos eredetéről tudunk az az, hogy egyik „szülője” éppen heunisch weiss nevű szőlőfajta, ami nálunk rakszőlőként, illetve szinonim neve után fehér frankosként volt ismeretes.
Akad egy harmadik értelmezése is a fränkischnek, ez a változat pedig a német Franken (Frankföld) vidékére utalhat. Németországban is termesztik a kékfrankost közel 1700 hektárnyi felületen lemberger néven, viszont nem a mai Franken régióban (Franken egyúttal egy borvidék neve is egyben) hanem Württembergben (Baden –Württembergi tartomány, illetve borvidék). Korábban viszont a Frank Hercegség magába foglalta ezt a vidéket is, ez volt a Heilbronn-Franken régió, egészen 2003-ig hívták így, azóta szimplán csak Heilbronn. Még egy beszédes adalék: a tárgyalt fajtánk olasz elnevezése franconia, ami egyúttal Frankföldet is jelenti.
Ha már felmerült a lemberger név is, mint a kékfrankos több helyütt gyakori hasonneve (pl. az USÁ-ban is így hívják), ami a blaufränkisch elnevezésnél jóval korábbról ismeretes, érdemes ennek kapcsán is elmélázni egy keveset. Elsőként számunkra a történelemből ismert Lviv (oroszosan Lvov) monarchiabeli nevére asszociálhatunk, de nem szőlőtermelő vidék lévén rögtön kereshetünk is más megfejtés után.
Az osztrákoknak több megoldóképletük is akad. Alsó-Stájerországban (a mai Szlovénia területén) található Lemberg (pri Šmarju), ez már valóban szőlőtermő vidék (Posavje; Šmarje-Virštajn), ráadásul a környék specialitása a modra frankinja, azaz a kékfrankos. További érdekes adalék, hogy itt termelik, vagy leginkább termesztették a zametovka, más néven zametna crnina (~fekete bársonyos) nevű szőlőfajtát, amit mi kék barátcsuhaként ismertünk korábbról. Ez a fajta díszlik Mariborban is, ami a világ legöregebb tőkéjeként ismeretes, minket viszont jobban érdekel, hogy osztrák ampelográfusok szerint ez a fajta lehet a másik „szülője” a kékfrankosnak, de ez csupán egy meg nem erősített hipotézis. Mégis igen beszédes a fajta régi szlovén elnevezése, a kavcina, ami frankot, azaz fränkischt jelent, illetve az is, hogy e szőlő németül Blauer Kölner (kölni kék) néven ismeretes, Köln ugyanis a Rajna menti Frankföld központja.
Akad még egy hajdanvolt Limberg nevű osztrák település, a mai Maissau része, ami a Weinviertel nevű borvidéken található, itt viszont nincs nyoma se kékfrankosnak, se egyetlen olyan fajtának, illetve említésnek, amivel kapcsolódhatna történetünkhöz. Van egy olyan feltevés is, hogy az ún. Lehmberg – magyarra fordítva löszhegy – egyenesen a Blaufränkischlandra (~Kékfrankosföld, Mittelburgenland megnevezése) utal, csak ez a név jóval azelőttről ismeretes lett, hogy a vidéken kékfrankost termesztettek volna. Kevésbé ismert viszont, hogy a németországi kékfrankostermő vidéknek is otthont adó középhegység, a Schwäbische Alb csúcsát szintén Lembergnek hívják.
A nyelvészeti fejtegetés után nézzük meg, milyen írásos emlékeket találunk a kékfrankosról. Osztrák részről az első említést 1777-hez kötik, ekkor Helbling említ egy Fränkische, azaz francia nevű kékszőlőfajtáról, de egyebet nem tudunk meg milyenségéről, termőhelyeiről. 1835-ben Schams Ferenc német anyanyelvű magyar ampelográfus említ egy Mährische (azaz morva) nevű termesztett kékszőlőfajtát az osztrák Thermenregion vidékéről, amit hasonnévként schwarzfränkische, azaz fekete francia néven is emlegetik helyben. Innen ered az a hipotézis, hogy mégse a zametovka lesz a másik ős, hanem esetlegesen az ott honos blauer zierfandler (kék cirfandli) szőlőfajta – mindez szintén hiányában van mindennemű bizonyításnak. Hozzáteszem: nehézkes is lenne, ugyanis a kékfrankos a keleti fajtakörbe tartozik, míg a blauer zierfandler a nyugatiba, a szülői ág egyetlen biztos pontjaként ismert heunisch weiss az ún. pontuszi (amolyan összbalkáni) fajtakörhöz tartozik. Ugyanide soroljuk a fentebb emlegetett zametovkát is, pedig ahhoz, hogy egy szőlőfajta morfológiailag a keleti fajtakörbe tartozzon, az egyik kereszteződési partnernek szintén oda kell tartoznia.
Mindenesetre kizárólag a korábban emlegetett nevekkel (a lembergerrel egyetemben) találkozni az osztrák irodalomban, a blaufränkisch elnevezéssel semmilyen szőlőlajstromban nem, egészen a Trianoni Békeszerződésig, azaz Burgenland Ausztriához való csatolásáig. Egy kivételtől eltekintve: Hermann Goethe, német születésű (Frankenben járta ki iskoláit), de az osztrákoknál tevékenykedő neves szőlészeti és borászati szakember feljegyzéseiből maradt ránk, hogy a Bécsben életre hívott Nemzetközi Ampelográfiai Bizottság előbb 1873-ban Ausztriában, majd a második éves gyűlésükön 1875-ben Colmarban (Elzász, ma Franciaország) a Lemberger nevű szőlőfajtát blaufränkischére kereszteli. Mindezek ellenére 1912-ig egyáltalán nem találkozni Ausztriában ezzel a névvel, kizárólag a lembergerrel.
Nálunk ellenben 1847-ben már említenek a mai Burgenland vidékén egy fekete- vagy nagyburgundi nevű szőlőfajtát, sokáig ez volt a kékfrankos régi magyar elnevezése, néhol még mindig találkozni vele ebben a formában. 1896-ban a Ruszt–Sopron –Pozsonyi borvidéken szerepel az ajánlott fajták közt a nagyburgundi. Valójában a kékfrankos szélesebb körben való terjedése az 1920-as évek után kezdődött meg. Túl vagyunk a filoxéravészen, immár Ausztria része Burgenland, de a harmincas években még mindig Burgunder név alatt találkozni leggyakrabban a tárgyalt fajtánkkal, utána terjed csak blaufränkischként. 1951-től számítva már a borvidék első számú fajtájává lép elő, azóta nimbusza egyre erősödik, az újkori osztrák bortörténelem egyik sikersztorijává növi ki magát.
Ennyit a fajta ködös múltjáról, nézzük inkább kishazánkban miként alakul a helyzete. Ahogyan azt korábban írtam, első magyarországi említése a történelmi Ruszt–Sopron–Pozsony borvidékéről származik. Sokáig csupán ezen a vidéken volt itthon elterjedve, csak a múlt század második felében kezdődött itthoni valós térnyerése. Ezt három tényező befolyásolta elsősorban. Az egyik a tervgazdaság, a nagy szőlőrekonstrukciók időszaka, amikor is a kékszőlőben egyeduralkodó kadarkának megpecsételődik a sorsa: nem bírja az intenzív termelésben alkalmazott magasművelést, ezután az űrt kitöltendő egyéb kékszőlőfajtákat vezetnek be szélesebb körben. Ekképpen kerül képbe a betegségekre, fagyra és terhelésre kevésbé érzékeny kékfrankos.
A következő nagy lökést a rendszerváltozás ideje és azt követő vörösbordivat adja, illetve a nem sokkal később széles körben terjedő rozéké. A kékfrankosnál ugyanis keresve se lehetne megbízhatóbb, jobb rozéalapanyagot találni. Valószínűsíthetően a kékfrankos százalékos részaránya szőlőfajtáink közt még tovább növekszik majd. Ha úgy vesszük, egy termőhelyét nagyszerűen kifejező, termelőbarát, igen sokoldalúan felhasználható, étkezései szokásainkhoz könnyen illeszthető, és nem utolsósorban helyinek mondható szőlőfajtáról beszélünk, ennek tükrében pozitívan szemlélhetjük a jelenséget.
Végül essék szó arról, milyen is a kékfrankos. Üdítően jósavú, meggyes, finoman fűszeres, igen részletgazdag. Hűvösebb és melegebb klímán egyaránt jól teljesít nálunk: emitt ropogós savú, rusztikus karakterű, másutt kedvesebb, simogatóbb, gyümölcsösebb. Inkább ez utóbbi kapcsán mindenképpen kiemelendő Szekszárd, ahol
hazánkban tán a leginkább otthon érzi magát a fajta és Egerrel egyetemben szolgáltatja a bikavérek gerincoszlopát. Rozékban, sillerekben szintén e fajta került régiónkban az első helyre. Jellemző viszont, hogy diszkrétebb, törékeny fajtajegyeit egy rosszul megválasztott hordóhasználattal még egy tartalmasabb alapanyag kapcsán is könnyen el lehet nyomni. Szintén kijelenthető, hogy egységes kékfrankos-stílusról nemigen lehet beszélni, ami jelzi egyrészt, hogy kiváló termőhely-közvetítő tulajdonsággal bír, de egyben azt is, hogy nem igazán találtuk még meg a szerepét.