Az olaszrizling méltatlanul elhanyagolt és kocsmákba szorított bor. Ez a kép persze ma már nem igaz, de még mindig eszünkbe jut, hogy a kilencvenes évek elején minden vörös villányi kékoportó, minden fehér siklósi olaszrizling volt a pécsi, baranyai kiskocsmákban. El is vették a kedvünket rendesen, a bortól is, nemhogy az olaszrizlingtől. Nehéz volt visszaszokni, de egyben könnyű is.

Hiszen ez a fajta hihetetlen sok mindent tud. Ivós, kedves, gyümölcsös lenni, de szikár és ásványos is, vagy betöppedt, nektárzamatú bor. Nem olyan intenzív, nem olyan divatos, mint a mai trendi fajták, de szívünkhöz még közel áll. Ahogy a furmint, úgy az olasz is sokat ad vissza a tájból, ahol termett.

      ^{Steven Spurrier és Tony Hodges // Fotók: Dušan Jelić (www.winesofbalkans.com)}

A múltban a welschriesling vagy a riesling italico csak másodosztályúnak számított, a graševina azonban megmutatta, hogy ez  fajta sokkal többre is képes, ragadunk ki most önkényesen egy mondatot Steven Spurrier (aki nem ismerné: az 1976-os nagy párizsi kóstoló szervezője, a Christie’s borkurzusainak igazgatója, az angol Decanter szerkesztője) köszöntőjéből a Golden Day of Graševina rendezvényén, a Vina Belje hercegszöllősi pincéjében.

Ha hozzátesszük, hogy Jancis Robinson a Wine Grapes című, José Vuillamoz-szal és Julia Hardinggal közös művében a fajta elsődleges nevének a graševinát jelöli meg, akkor teljesen érthető az a médiafigyelem, ami a pénteki eseményt is övezte. Déli szomszédaink évek óta tartó szakmai és marketing tevékenysége kezd beérni.

A korábbi időszakban a kutjevói graševina volt talán a legnépszerűbb Horvátországban, míg ma a médiát jól használva, a borok minőségét folyamatosan emelve a beljei graševina tört előre. A Vina Belje jó saját gárdát épített ki, Robert Ferrarini lett az állandó tanácsadójuk a pincében, Tony Hodges a marketingben, a nyáron Oz Clarke kóstolta az itteni olaszrizlingeket a Kopácsi réten hajózva, most Steven Spurrier tesztelt le közel ötvenet a pincészet aktuális és érkező boraiból.

(Zárójelben: Csupán egyetlen kérdés merül fel bennem, hol is van a magyar bormarketing, ki szervezi, mit kommunikálunk, hova tartunk? A kékfrankos osztrák, az olaszrizling horvát, lassan már a furmint is szlovén lesz, mire feleszmélünk, hogy a hitvány percérdekek mocsárharcában elvesztettük a jövőnket... És nem szomszédaink ellen beszélek, ne értsenek félre, ők ügyesek és tanulhatnánk tőlük.)

A horvát graševina sikere azon is múlik, hogy a termék el tud jutni az emberekhez. Vannak ugyanis olyan nagy pincészetek, mint a Belje, a Kutjevo, de akár Ilokot is említhetnénk, akik több száz hektáron termesztik a fajtát, akik mennyiségben, minőségben és árban is versenyképesek tudnak lenni, nem csak a hazai piacon.

És vannak kisebb pincészetek, vannak garázsborászatok is, természetesen, hiszen ezeknek is meg van a maga helye. Majd talán egyszer ezek is eljutnak Magyarországra, most a nagyobb pincékkel tudunk első körben megismerkedni.

Hogy mi a különbség a horvát graševina és a magyar olaszrizling között, tesztelhetjük szerdán Pécsett, a PTE Közgazdaságtudományi Karán rendezendő borszemináriumon, amikor is Marijan Knežević, a Vina Belje főborásza érkezik előadóként, 8 drávaszögi graševinát mutat majd be.

De szombaton, a budapesti Nagy Olaszrizling Kóstolón is lehetőség lesz horvát graševinákat kóstolni, 62 remek magyar pincészet olaszrizlingjei mellett a Vina Belje és Vlado Krauthaker borai képviselik a Graševina Croatica egyesületet a Gerbaudba szervezett sétálókóstolón.