A legdélebbi morva borvidék, ahol a leghíresebb borok készülnek, a prágai borbárok lokális közönségkedvencei – persze vannak olyanok, akik szerint ez semmit nem jelent, mert a prágaiak borfogyasztása üres póz, hogy azt mutassák, ők nem holmi söröző falusiak, hanem nagyvárosi értelmiségiek, mert bármit megisznak, ha az kellően drága és menő a hely.

A közvetlenül az osztrák határ mellett fekvő Mikulov ellenben tényleg menő, egy párnapos csehországi kirándulásra kevés ennél ideálisabb helyszínt találni. Nemcsak a szép táj, a kisváros látnivalói miatt is érdemes több napra tervezni itt, pláne, ha valaki át akarna nézni a szomszédos Ausztriába vagy a világörökségi listán szereplő lednicei kastélyba.

A sziklára épített, példaértékűen felújított középkori épületekkel teli belvárosa körül 4500 hektárnyi szőlőterület hirdeti a 7500 lakosú Mikulov (németül Nikolsburg, 1910-ben a lakosság 97%-a németajkú volt, aztán kitelepítették őket) nevét. A négy morva boros körzet közül ez egyben a legnagyobb is. Olaszrizling, pinot blanc, rajnai rizling, zöldveltelini – ezek a fő fajták, a környék így nemcsak klimatikus és földrajzi (mészköves agyag- és homoktalajok, helyenként lösz) adottságok miatt folytatása a szomszédos osztrák Weinviertelnek, a legjobb és legfűszeresebb zöldveltelinik termőhelyének.

Hanem a borturizmus példaértékű kiaknázásában is. Ehhez elég csak felmenni a cseh- és morva bormarketing-szervezet honlapjára. Mintha az őszi Toszkánában csapnám fel a programfüzetet: tavasztól őszig naponta ontják az érdeklődőkre az eseményeket, nyitott pincék itt, borfesztivál, natúrboros sétálókóstoló ott, borvacsora amott – vannak hétvégék, amikor négy- vagy ötfelé kellene szakadni, annyi jó programot ígérnek.

Az itteni borok megismeréséhez a mikulovi nyitott pincék a legjobb rendezvény, ezt április közepén tartották – a borvidéki központ mellett két, a Pálava-hegységgel szemközt fekvő falu termelői is beszálltak a buliba, így három település borászatainak összes aktuális, forgalomban lévő borát lehetett három nap alatt végigkóstolni. Mikulov belvárosa persze tele van vinotékákkal és borbárokkal, így erre bármikor sort lehet keríteni.

A cseheknél a borfesztivál egészen mást jelent, mint Magyarországon: a hétköznapi ruhába öltözött középosztály sznobkodástól mentes őszinte és jó hangulatú bulijának tűnt, semmi erőltetett olaszkodás, semmi veretés, semmi státuszmutogatás. Magyarországi bormarketingeseknek és rendezvényszervezőknek receptre írnánk fel, hogy jöjjenek el ide.

• Három, egymástól viszonylag messze lévő falu között valahogy mozgatni kell az embereket. Ehhez szereztek valahonnan helyijáratos buszokat, ezek aztán reggeltől estig 15 percenként járták körbe a pincéket. A buszjegy a kóstolópohár volt.
• A pincéknél szigorúan figyeltek a kitöltendő kóstolási mennyiségre: 0,25 deciliter, azaz egy tisztességes korty járt mindegyik borból, amiért a vendégek érthetetlen okból türelmesen mindig újra és újra kiállták a sort, ahelyett, hogy egy lendülettel végigkóstolják a borászat komplett sorát. Aki többet akart belőle, vehetett egy palackkal, a többség márpedig vett. Köpőcsésze nem mindenhol ugyan, de sok helyen akadt szerencsére, pohármosó berendezés a legtöbb helyen volt.
• A legtöbb borászatnál kínáltak ételeket. Volt, ahová külön kitelepült valaki mondjuk lángost sütni vagy kolbászt és húst grillezni, de volt, aki csak megkent 200 szelet köményes barna kenyeret zsírral, és kirakott mellé egy becsületkasszát.

A legtöbb borász kifejezetten meglepődött, amikor látta, hogy magyarok is kíváncsi rájuk: a hírek alapján sokkal rosszabb imidzset vártunk. Az egyik még magyarázni is elkezdte, hogy a magyarokról Tokaj jut eszébe, meg hogy „nem kérek csípőset”. Mikor mondtuk neki, hogy nekünk a csehekről a sör meg Karel Gott, láthatóan elveszítette a beszélgetés folytatása iránti kedvét, és inkább tölteni akart egy félédes valamit, mire mi sietve továbbmentünk. Két sarokkal arrébb wannabe cigányzenekar húzta a csárdást, a már 14 órakor legalább fejenként egy palackon túllevő tízfős asszonytársaság nem engedte, hogy abbahagyják.

Eleinte lelkesebben kóstoltunk a pincéknél, szigorúan a suché (száraz) kategóriát (szárazbor-sznobkodtunk, ahogyan a kifejezést a Varga Pincétől megtanulhattuk) vettük célba egyfajta visszacsatolást adva a termelőknek, illetve többnyire a régiós jelentőségi fajtákra voltunk inkább kíváncsiak, világfajtát csak elvétve kóstoltunk.

A legmarkánsabb benyomást az jelentette, hogy a pince stílusa a legtöbb esetben felülírja mind a termőhelyet, mind a fajtát, még csak egyféle gyakorta visszatérő karakterről se lehetne beszámolni, ahány pince, annyi stílus. Ez szintén adódhat abból, hogy kezdetleges szinten van a tudásanyag, a tapasztalat a pincékben, ebből fakadóan egyféleképpen készítik a legtöbb bort. Értsd: hasonló feldolgozás, áztatás (vagy annak hiánya), mustkezelés, erjesztés és készrekezelés jegyei uniformizálják a pincestílust. A szőlők már sokkal inkább meggyőző képet mutatnak, a szüreti időpontok megválasztása viszont sokszor érthetetlen (korai, alacsony savú fajtáknál a magas alkohol és maradékcukor teljesen elmaszatolja a végeredményt), a feliratok, kitételek a címkéken zavarkeltőek (kései szüretet írnak szinte minden második palackra, nem ritkán 12-es alkoholú tökszáraz borra is).

Vélhetően itt is régi reflexek mentén dolgoznak: mivel közel vannak a szőlőtermesztés (egykori) északi határához, bennük van a félsz, hogy nem érik be a szőlő, holott a klímaváltozás leendő nyertesei ők, minden adott hozzá, hogy jobban megőrzött illatokkal, aromákkal és savakkal mutathassák be a fehérboraikat, mint más, délebbre eső bortermelő ország, a világdivatok is az ő malmukra hajtják most a vizet.

Aminek nagyon megörültünk, az az, hogy a morvák pár éve kitaláltak egy közösségi bormárkát a Pálava-hegységgel szemben lévő dombon, Dunajovické kopcén termő olaszrizling promotálására: ez Dunajovský vlašák, amely csak és kizárólag Březí és Dolní Dunajovice határában lévő dűlőkről származó szőlőből készülhet, kilenc pince bora van most forgalomban. Előírásokat is rendeltek hozzá: legalább 17 mustfokos alapanyag, préselés előtt legalább 6 órás ülepítés, erjesztést követően legalább 4 hónap hordóban vagy acéltartályban, finomseprőn, forgalomba hozatal előtt vakkóstoló annak elbírálására, hogy viselheti-e a bor a márkanevet vagy sem, a címke pedig egységes dizájnú mindenhol.

Látszik ugyan, hogy még gyerekcipőben jár a kezdeményezés, de látszik a jól kitalált koncepció, és körvonalazódik homályosan egyfajta helyi stílus is. A cél egyértelműen népnevelés is egyben: a cseh boroknál sajnos még mindig jelen van egy olyan vonal, hogy a közönség ízlésének kiszolgálása érdekében félszáraz és félédes borokat készítenek.

A közeli hegységről elnevezett illatos pálava fajta maradékcukros verziói számítanak a legkelendőbb árucikknek, erről igyekeznek leszoktatni a tömegeket egy diszkrétebb illatú és aromatikájú száraz borral. A fajtaválasztás okos, mert szintén helyinek, régiós jelentőségűnek számít és egy kicsit kikacsintgat a Monarchia régebbi borkultúrájú népeinek irányába. Az olaszrizling a legjobb kapcsolódási pont, miután ez a szőlőfajta Közép-Európában mindenhol terem, ahol valaha uralkodtak Habsburgok.

Azt nem mernénk állítani, hogy a Dunajovský vlašákok tökéletes technológiai tisztasággal és messziről felismerhető termőhelyi- és fajtakarakterrel bírnak, de még így, kezdetleges formájában is elkülöníthető a pincékben uralkodó, gyakorta egyenízvilágú boroktól. A választott út helyes, átgondolt, a kivitelezés meg idővel kiforrja magát. A közösségi bort készítő pincészetek legtöbbjében díszdobozos kiszerelésben megvásárolható az összes termelő bora. Mindig meglepődünk a cseheken, mennyire nem akarja őket szívatni a kormányuk idétlen jövedéki- és adózási szabályozásokkal: idegen bort árulni saját pincében Magyarországon komoly önszívatással járó procedúra lenne.

Mikulovot azonban semmi esetre sem szabad leírni: a csúcsot tényleg a magát az út melletti óriásplakáton hirdető mikulovi sztárborász, Filip Mlýnek tételei jelentették. A pince Dolní Dunajovice határában, a szőlő közepén, egy pincesor szélén található, olyan szép innen a kilátás a Pálavára, hogy külön keretet csináltatott hozzá a szelfizőknek a tulajdonos. A borokat kóstoltató pincemunkások már délben kellemesen spiccesek, és nemcsak kínálják a borukat, de rájárnak maguk is, máshogy lehet, nem is bírnák. Nincs menő kóstolóterem, sima üzemi körülmények fogadnak, a látogatók kedvéért sem rendberakott polcokon munkaeszközök, borkezelő szerek, megbontott viszkisüvegek, az egyik tartály előtt két nagy egymásra rakott Pilsner Urquell-söröshordó, itt láthatóan szeretnek és tudnak inni.

Több pincében találkoztunk egy-egy jól sikerült borral, de általánosságban nézve csak ez a pince tudott konzisztensen magas minőséget bemutatni. Még a hibernal, johanniter vagy solaris fajtákból is kihozták a maximumot. Az olasz- és rajnai rizlingjeik pedig élményszámba mentek: rétegzett, izgalmas szerkezetű, gazdag ízvilágú, markáns, de minden esetben finom, élvezetes borok készülnek itt, nem ritkán kicsúszott a szánkon egy-egy „húbazdmeg”, mert egyszerűen nem voltunk felkészülve az előzmények alapján az itteni minőségre.

Simán megállná a helyét ezzel a színvonallal néhány kilométerrel délebbre, Ausztriában is, ott ráadásul a cerka is jobban fogna árazáskor. Így hát örülhetünk, hogy Filip morvaföldön teljesedik ki. Ha ő ezeket a borokat itt el tudja készíteni, a többiek számára is adott a lehetőség.

Messze van? Budapestről és Prágából is 3 óra autóval. Vonattal 4 óra 20 percet írnak: a Budapestről Prága felé naponta kétszer közlekedő Regiojet cseh magánvasút elvisz Břeclavig, ott átszállás után 20 perc Mikulov egy helyi vonatjárattal.

Mennyi időt kell rászánni? Mikulovban érdemes megnézni a belvárost és a fölötte tornyosuló kastélyt, plusz felmászni a kilátásért a kecskevárhoz (Kozí hrádek) és a kálváriadombra, mindez egy napot kényelmes tempóban simán kitesz. Pincézéssel, túrázással 2-3 nap gyorsan elrepül, ha átnéznél Ausztriába, több is.

Jó borászok és borok? Filip Mlýnek, nyilván. Šílová: egyszerű és jól iható, körző-vonalzóval megrajzolt ropogós fehérborok. Šoman: kimagasló sauvignon blanc és nagyon jó olaszrizling. Tichý: élvezhetően elkészített száraz alapborok, ivós olaszrizling.

Mikor lesz még ilyen buli? A következő nyitott pincés rendezvényt július 1-jén rendezik Mikulovban.

Mit egyek és hol? Klasszikus cseh konyhát a Galant sörfőzde éttermében, két korsó sör mellé. Csak inni valamit: a főtéri U Zajíce belső udvara nagyon hangulatos. A főtér másik sarkában, a Café Dolce Vitában kifejezetten jó a kávé, Illyt adnak. Egy kicsit magasabb szintért a helyiek a korrekt borokat készítő Fučík borászat kálváriadomb alatti Ryzlink éttermét ajánlották, mi pedig az első útbaeső osztrák heurigert, bármelyiket.

Az árak? Magyarországi szinten, vagy talán már alatta. Étel-ital étteremben cseh átlag (200-400 korona, azaz 3-6000 forint egy főétel, 60 korona, azaz 950 forint egy sör vagy egy pohár bor). Borok elviteles palackárai a pincéknél és vinotékákban ugyancsak 200-400 korona között.

A szerzőkről: Bukovics Martin a Gemišt főszerkesztője (ahol először ez az anyag megjelent), mellette a Pécsi Borozó állandó munkatársa, a fotókat is ő csinálta. Szabó Zoltán hosszúhetényi bortermelő, kalábriai nyaraltató, pécsi borfogyasztó.