Az első megrendezése óta szépen ívelő Macaron Nap után megpihenve egyszer csak előállsz ismét egy olyan dologgal, ami hihetetlenül izgalmasan hangzik: Black Food Festival.

Az ötlet nem csupán az enyém, mint minden jó ötlet ez is egy közös gondolkodásból fakadt, Határ Peti barátommal találtuk ki. Három éve, amikor épp hülyéskedtünk - mindenféle őrült ételkoncepcióról beszélgettünk - felmerült milyen jó lenne egy olyan fesztivált csinálni, ahol minden étel fekete. A projektet már én kezdtem felépíteni, körülnéztem a témában, létrehoztam egy oldalt, gyűjtöttem a fekete kajákat és csak hobbi szinten időnként megosztottam egy-egy hamburgert meg fagyit. Imádtam ezeket keresgélni, ha jó posztokat találtam nagyon erősen be tudtam lelkesedni és azt láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Bármilyen komoly hely, egy fine dining konyha vagy Michelin csillagos étterem, ha kirak egy fekete ételt, akkor ott sokkal nagyobb a lelkesedés, rajongás, látszott, hogy ez egy érdekes dolog. Engem egyébként a hétköznapokban is vonz ez a „black”, „dark” kultúra a zenében és a divatban egyaránt közel áll hozzám. Az a vicces, hogy sokkal közelebb, mint ez a színes, macaronos, rózsaszín felhőben repkedős, cuki-muki világ.

Aztán tavaly nyáron a volt főnökömmel beszélgettem egy fesztiválon, érdeklődött mi van, mi lesz velem és akkor említettem neki, hogy van ez az ötlet, de még nem dolgoztam ki a projektet. Eleinte nem értette, ennyiben is maradt. Aztán - mint a filmekben - felhívott két hét múlva, hogy basszus Regina ez nagyon jó ötlet, ezt meg kéne csinálni, segítek mindenben. Elkezdtük felépíteni. Akkor még nem tudtuk biztosan, hogy lesz-e erre fogadókészség.

Ezután nem sokkal egy nemrégiben az Andrássy úton nyílt étterem-kávézóban lett megrendezve az első, kvázi programszínesítésként. Létrehoztunk egy eseményoldalt, összeraktuk a koncepciót, üzleti tervet írtunk, hiszen a rendezvénynek költségvetését tekintve is meg kell állnia a lábán. Nagyon hasonló módon kezdtük el építeni, mint a Macaron Napot annak idején. Meghirdettem és elindult egy hasonló őrület, mint akkor is; ennek most már nyolc éve. Én is meglepődtem, hogy ilyen lelkesen fogadta az itthoni közönség az eseményt.

Az ételek általában színesek. Ezt redukálni egy színre tényleg kihívás és erős kreativitást igénylő meló. Ettől válik izgalmassá, bár azt látom, hogy egy-egy hozzávaló színe eltérő, jó élénk, de ez talán kell is hozzá, hogy még inkább felerősítse a feketét. Ez egészen másképpen csavar az ételen, mint ahogyan a fine diningben szokás csavarni az ételeket.

Ezt jól látod és nem is minden séfnek, vendéglátóhelynek való. Ez azoknak áll jól, akik folyamatosan vonzódnak az újhoz, kísérletezőek, nyitottak.

És mondjuk idejük is van.

Egyébként igen! Mert nagyon nehéz volt itthon összeszedni a kiállítókat és eléggé számított az, hogy jól ismerek sok mindenkit és ezeken a kapcsolatokon keresztül tudtam egyenként meggyőzni az embereket: bízzatok bennünk, gyertek, jó lesz. Persze ők még annyira sem tudták mi lesz, mint mi. Nyilván az mellettünk szólt, hogy az oldalunkon látszott, milyen nagyon erős az érdeklődés, ez talán segített is, de így sem volt könnyű. A közönségről nem is beszélve, hogy OK, tetszik, de van-e kedvük eljönni, van-e kedvük ilyet valóban megkóstolni, mert egy oldalon nézegetni ilyen képeket az rendben van, de valóban megenni az egy másik dolog. De szerencsére a budapesti rendezvényre nagyon sokan eljöttek és óriási mázlink volt, hogy a helyszínünk mellett kiürült egy helyiség, így elfértek az emberek, szerintem különben óriási botrány lett volna.

Akkor ez is várakozáson felül sikerült, mint a Macaron Nap, ebbe is jól belenyúltál! Jó vénád van az új, sikeres dolgokhoz.

Hát igen, de mindkét rendezvény esetében kicsit kínos is volt, mert nem feltétlenül érzi mindenki jól magát a nagy tömegben, és sajnos voltak olyan árusok megint, hogy elfogyott a felénél a cuccuk…

Ez tulajdonképpen természetes is, hiszen egy nyitó rendezvényre nem lehet megbecsülni milyen érdeklődés lesz, mennyien jönnek el, hiába vannak a lájkok és bejelentkezések.

Persze, meg ezt te ismered pontosan, hogy inkább legyen az, hogy elfogynak a cuccaid – még ha kellemetlen is – mint, hogy hazamész ugyanannyival vagy háromnegyed annyival, mint amit hoztál. Egyrészt szervezőként ez legyen a legnagyobb bajom, hogy sokan vannak a rendezvényen, kiállítóként meg az legyen a legnagyobb bajuk, hogy elfogy minden. Az egy másik kérdés és szintén fontos probléma, hogy befizeted a jegyet vendégként és a kiállítók egy részénél esetleg nem tudsz vásárolni.

Nagyon gyorsan kinőtte magát a sztori.

Konkrétan egy hónapra rá meghirdettük a berlinit, november 4-én volt a budapesti és december 9-én pedig a berlini. Elmebeteg rövid idő alatt összeraktuk. Ráadásul a karácsonyi időszakban, Berlinben az összes kiállító máshol volt, valami vásárban. Úgyhogy nagyon nehezen szedtük őket össze. Ez az esemény nem csak a fesztivál, hanem az én életemben is mérföldkő volt, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nem Budapesten csinálom, és ugyanaz az őrület elindult, mint itthon, de az volt nagyon durva és új élmény számomra, hogy a médiaérdeklődés mennyire erős volt. Hatalmas figyelmet kaptunk Németországban, televíziós csatornák jöttek ki, a legnagyobb német oldalak írtak az eseményünkről, kijött a Welt, négy órát forgattak. Utána vicces volt, hogy hogyan tovább, elkezdtük beütemezni a következő városokat, de nem csináltunk nagyon szigorú menetrendet. Én amúgy is Tel-Avivba akartam menni a karácsonyi időszakra, és mondtam a többieknek, mi lenne, ha Tel-Avivban megpróbálnánk. Kicsikét szkeptikusak voltak amúgy, de mondták jó, nézzük meg, hozzuk létre az „event oldalt” és meglátjuk. Megcsináltuk az eseményoldalt, és hát teljesen megőrültek! Tel-Avivban volt az, ami azóta sem sehol, hogy anélkül, hogy a helyszín meg lett volna, anélkül, hogy bármit kiraktunk volna elkezdték a jegyeket őrült módon venni. Tehát bármilyen infó nélkül elment száz jegy pillanatok alatt. Elég nehezen találtam helyszínt, de aztán sikerült, azóta is a legjobbnak gondolom, főleg azt a sok segítséget, amit ott kaptunk. Izraelben nem nagyon kellett energiát fordítanom arra, hogy felkeltsem az emberek érdeklődését. A médiaérdeklődés itt is nagy volt, csak reagálni kellett időben.

Ez neked jó visszajelzés, hogy milyen ütemben fogynak a jegyek.

Igen, igen, ez tényleg jó volt, magát az eseményt felére lőttük be, hogy mennyien jönnek és láttuk az utolsó napokban, hogy egyre jobban nő, még szász, még száz, még száz, akkor már kicsit para volt, de próbáltuk ezt kicsit a kommunikációban oldani, illetve ennél az eseménynél vezettük be azt, hogy, három szakaszban jöhetnek be az emberek.

Ez után jött Helsinki.

Az nagyon érdekes volt, mert Finnországban nagyon sok szkeptikus hang volt. Hogy hülyék vagyunk, mert a finneket nem érdekli a fekete kaja, különben is ott vannak egy fél éves tél után, teljes sötétség éjjel-nappal szinte, erre mi odavisszük a Black Food Festival-t március 31-én. Szóval tényleg páran próbáltak lebeszélni. Viszont az esemény ott is beindult. A Facebook-on láttuk az eléréseket, a megosztásokat és őrületes számok voltak szintén. Érdekes módon a jegyvásárlás az jóval lassabban indult be.

Gyakorlatilag a felénél azt gondoltuk, hogy ez egy bensőséges hangulatú rendezvény lesz, nem lesznek sokan, mit tudom én lesz háromszáz vendég, akkor OK. Na, ehhez képest az utolsó héten a finnek teljesen megzavarodtak. Végül összességében Finnországban adtuk el a legtöbb jegyet, ezeregyszáz ember jött be úgy, hogy a végén – bár itt is jó helyszínünk volt, még ha sokkal kevésbé együttműködő is – de olyan tömeg volt az eseményünkön, hogy kitettek egy nyilvános közleményt, hogy mindenkitől elnézést kérnek, ők erről nem tehetnek, nem tudtak erről semmit, nem ők szervezték, ez egy külföldi csapat. Óriási sor volt odakint és a finnek állítólag szeretnek sorban állni – szerintem senki sem szeret sorban állni. A lényeg az, hogy a finn eseményünk lett a számok tekintetében a legjobb, meg ott nagyon szép kis kiállítói gárdánk volt, a city managerünk, egy nagyon jó fej, kint elismert kolbászkészítő Vilisics Feri, van is kint egy újhullámos üzlete.

Ezután jött egy óriási nagy kihívás, New York. Én mentem ki nagy bátran, hogy megcsinálom, és ahogy kiértem megbántam azonnal, éreztem, hogy nagyon kevés idő van rá. Nagyon nehéz volt, nagyon kemény, alapvetően kívülállóként New Yorkban egy olyan helyen, ahol tényleg minden sarkon van valami extrém, nagyon érdekes program, egy ilyen közegben egy olyan érdekes dolgot, kreatív programot mutatni, ami érdekes lehet nekik. Nagyon megszenvedtem vele, talán soha életemben nem dolgoztam ennyire keményen, mint ott. És tényleg olyan volt, mint a filmekben, ezzel kelsz, ezzel fekszel, mindent megpróbálsz, egy óra alatt száz embernek írsz. Nem akartam beégni és a fesztivált sem akartam beégetni. Egyébként mérlegeltük, hogy esetleg ne csináljuk meg, mert olyan rosszul álltunk még két héttel előtte, hogy tényleg azt éreztük, ezt nem lehet megcsinálni ennyi idő alatt jól.

És akkor ott is valahogy – nem értem én se, az univerzum besegített, vagy valami miatt – minden jóra fordult, elkezdték eldönteni a kiállítók, hogy jönnek, szponzor is lett, néhány elég komoly média megkeresést is kaptunk és az volt a szerencsém az utolsó héten hétfőn, hogy három olyan felületen megjelentünk, ami mindent beindított, elkezdtek a jegyek is még jobban fogyni. Elkezdtek zúdulni az emberek, nagyon jók voltak a kiállítók is, szóval végül itt is minden nagyon jól sikerült.

Az utolsó fesztivál, ami mostanáig lezajlott az az isztanbuli volt. Ez is nagyon-nagyon szépen sikerült, itt is nagyszerű kiállítói brigád volt, Tóth Ági, aki itthon török reggeliket tart, Nar Gourmet néven futtat egy blogot, ő rakta össze kint. Törökország egy nagyon más kultúra, nagyon más világ, ott lényegesen kisebb az a réteg, akik fogékonyak nyugati világ hipszterebb ételeire.

Van-e valami gasztronómiai koncepció, ami alapján szűritek a résztvevőket , mi az az elképzelés, amit szívesebben láttok, van-e valami megbeszélés vagy vonal, amit érvényesítetek?

Én azt szeretem leginkább, ha nem a szokványos street food kiállítók jönnek, akik amúgy is járnak vásározni, bár őket is szeretem, de az az igazi, amikor egy étterem, vagy privát séf, vagy blogger, vagy valami új koncepció jön, akiknek ez egy szokatlan platform, akár most jönnek először ilyen típusú kiállításra vagy vásárra. De az is jópofa ilyenkor – ez Berlinben volt – amikor tipikusan a piacon szedtük össze a kiállítókat a berlini city menedzserünkkel (Horváth Susa, jelenleg Berlinben élő elképesztően tehetséges séf és blogger). A berlini kiállítóknak volt egy-két fix fogásuk, amivel dolgoztak és aztán a fesztiválunkra megcsinálták fekete verzióban.

De az egyenes válasz az, hogy mi nem szűrünk különösebben, tehát nincs olyan, hogy valaki jönne, és mi azt mondjuk, hogy figyelj, ez nem jó, bocs. Vagy ez béna, ne gyere. Hanem gyakorlatilag mindenkit beengedünk. Eddig még nem voltunk olyan helyzetben, hogy el kelljen kezdenünk szűrni.

Eddig mindenütt magyarok segítettek nekünk a szervezésben, egy-két külföldi is bekapcsolódott, de azért te alapvetően kívülálló vagy, még ha ott is élsz vagy ismered a közeget. Tehát benned bízva, egy magyar vagy nemzetközi csapatnak, egy ottani vendéglátós kitaláljon egy új dolgot és eljöjjön oda a teljes apparátusával és áruljon, azért ez egy nagyon komoly dolog, hogy ilyenre rá tudod venni az embereket, vendéglátósokat külföldön. Sose volt még az, hogy elkezdtek volna tömegesen jelentkezni kiállítók, és, hogy találjunk ki valamit, mert ennyien már nem fognak beférni.

De talán ez a sikeretek egyik záloga, hogy nyitottak vagytok bármilyen irányban és bárki megmutathatja, hogy mit tud ebben a témában.

Tőlünk jöhet olyan, ami talán nem olyan nagy újdonság, de belefér a koncepcióba, csokis csapat, jöhetnek kávésok, sörösök, ők is mindig jól járnak, őket is szeretik ugyanúgy.

Mennyivel könnyebb ennyi sikeres rendezvény után a szponzoráció?

Röviden, semmivel. Főleg egy új terepen. Azt hittem, hogy New York után nagyon megnyílnak a kapuk, főleg úgy, hogy ott magától bejelentkezett egy szponzor, de az idő rövidsége miatt nem valósult meg az együttműködés. Nem baj, majd meglátjuk Londonban mi lesz belőle.

De ez mindig nagyon nehéz. A szponzorációs együttműködés mindig egy speciális személyes kapcsolat, itt mindig kell valami ismeretség, valami kémia, és szerintem nem azon múlik, hogy meglátja benne a fantáziát, vagy, hogy nyilvánvalóan sokan jönnek, mindig kell valami nagyon ügyes személyes meggyőzés.

Pedig azt gondolnám, hogy egy ilyen extrémitás felé igyekvő, határon álló vállalkozás jobban felkelti az érdeklődést, vagy egy nagyobb figyelmet generál, hogy a szponzor sokkal inkább érdekelt befektetni.

Hát igen, de így is nagyon nehéz. Finnországon kívül vicces módon, Budapesten szereztünk egy nagyon jó szponzort, egy fekete fogkrémes csapatot, akik pénzt is adtak egy tök új, ismeretlen rendezvényre.

Miért nem hallani erről nálunk, miért nem téma ez Magyarországon „gasztróban” sem? Hiszen az első rendezvény itt volt. Nem üti meg az ingerküszöböt a médiánál?

Ez egy érdekes kérdés. Bár többen írtak róla, de szerintem az van, hogy sok vendéglátóst, ha megkérdezel és nem kreatív típusok, megvonják a vállukat. Szerencsére nem nagyon foglalkozom ezzel, talán az irigység a legjobb válasz erre, viccen kívül. Ezért el is távolítják a témát maguktól, nem is szeretnének részt venni ebben. Akik meg nem értenek hozzá azt mondják, jajj ez milyen baromság, hogy feketében, most miért színezzem be a kaját. Ezért nem gondol bele abba, hogy egyáltalán nem kell beszínezni, egyszerűen ez egy kreatív platform, csak alapanyagokból össze lehet hozni. New Yorkban például be van tiltva az aktív szén túl magas használata, ezért ott természetes cuccok voltak, egyébként Helsinkiben is. Sehol sem akkora téma ez, hogy mennyire lehet használni az aktív szenet, csak Budapesten volt ebből akkora para, hogy a Nébih kiadott egy közleményt, nevetséges volt. Szóval sok ezzel kapcsolatban a tévhit.

Igazából pont az üzleti része lehetne a média számára érdekes abból a szempontból, hogy egy nemzetközi platformon egy magyar csapat megcsinál egy fesztivált New Yorkban, Brooklynban, úgy, hogy odajön 700 ember. Az, hogy ezután nem szedtek szét itthon minket, számomra teljesen fura volt. Nem az, hogy igényelem, de szakmailag mindenképpen érdekes és tanulságos lehetne másoknak is.

Arról nem is beszélve, hogy egy kis költségvetésű magyar rendezvény eljut ennyi országba, ennyi országban sikeresen hajtják végre ezt a mutatványt…

Ez olyasmi, mint egy startup siker, amiről, ha tudod, hogy, ha van jó sajtósod, akkor tele zengi a világot, sok esetben a valós teljesítmény mögötte már nem is érdekel senkit.

Van, ahol az irigység miatt nem írnak róla. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy egy ellentmondásos, megosztó figura vagyok, és sokan nem bírnak, vagy nem szeretnek, emiatt is van. Nekimentem keményen témáknak és embereknek. Nem vagyok egy cukipofa.

Mik a további tervek, ugye most jön London, aztán Tallinn…

Tallinnál fontos elmondani, hogy ez az egyik legnagyobb büszkeségünk, mert ezt nem mi csináljuk, hanem jött egy megkeresés, hogy ők megcsinálnák, mik a feltételek. Tehát profi szintre léptünk és „franchise-osítottuk” a modellt, ami azt jelenti, hogy egy átadható információs pakkot készítettünk. Ezt már korábban elkezdtük összerakni, egységesíteni, már az elejétől profi táblázatokkal, üzleti tervvel haladjunk, ennek is köszönhető az, hogy eddig mindegyik fesztivál nyereséges volt és jól sikerült pénzügyileg is.

Ez a rendezvény lesz az első ilyen tehát, ami független tőlünk, ők csinálják - egy rendezvényszervező csapat - de azért rajta tartjuk a szemünket, nyilván ott is leszünk.

Ez az előzetes jegyvásárlás olyan szempontból is jó, hogy a résztvevő kiállítók, árusok be tudjanak úgy készülni, hogy biztosan elég legyen minden. Ez egy jó támpont nekik.

Igen, feltétlenül. Tel-Avivban éreztük azt, hogy erre nagyon fel kell mindenkit készítenünk. Ott csütörtökön tartottuk a rendezvényt - mert a vasárnap munkanap, szombaton nem lehet – és ott este hétre jöttek leginkább emberek, egy háromkor kezdődő rendezvényre. Megmondtuk, hogy addigra garantáltan kell lenni kajának, olyanokat mondtunk a kiállítóknak, hogy, ha elfogy idő előtt, nem mehet haza, ott kell állnia és elmagyarázni minden egyes vendégnek miért nincs. Persze beparáztak, de szerencsére eleget hoztak. Ott meglincselnek, ha átvered őket, ha már kifizettek egy csomó pénzt a belépőre.

Franchise, sikerek, nyilván ebben azért van még bőven potenciál, mi az, amit még ebben meg szeretnétek valósítani?

Egyrészt vannak még tervek, hogy milyen városokba megyünk el, szeretnénk még egy-két északi városba eljutni, Stockholm, Riga felmerült, esetleg egy Oslo. Illetve Amerikába is visszamennénk, ha megfelelő partnert találunk, egyébként már tárgyalunk egy várossal, szeretnék megcsinálni.

Én szeretném egy olyan irányba elvinni, ami egy experimentális, kísérletező vonal, ami azt jelenti, hogy nem feltétlenül ez a feketeség, nem a szín a lényeg, hanem valami szuper extrém dologgal gyere elő, tegyél bele szöcskét, egy tök új zöldséget vagy csinálj egy tök új íz világot. Tehát kibillented az embereket és akkor azok a nyitott arcok, akik a mi rendezvényünkre járnak, azok megkóstolják.

Eleve nagyon befogadónak kell lennie aki egy ilyenre elmegy, erre vállalkozik, tehát egy jó kis kaland mindenféle szempontból, akár önmaga megismerésére is.

Igen, szóval teljesen új alapanyagok, akár a legdurvább fine dining éttermek is csinálnak, tehát egy meglepetés élményszerű ételek, csak a street food vagy a fesztivál kaja szintjén. Meg még az a tervem, hogy szeretném Afrikába is elvinni a rendezvényt - nemrég voltam Kenyában – két komoly leendő partnerrel tárgyaltam ott. Nagyon vicces, mert azt gondolnád, hogy ez a Black Food ott nagyon félreérthető – az is – de ők ezt mégis nagyon értik és befogadják, van kedvük csatlakozni ehhez. Pillanatok alatt túlléptek az áthalláson. New Yorkban például Dark Foodra át kellett keresztelni, illetve úgy döntöttünk átkereszteljük, mert nem akartuk, hogy odajönnek tök cuki emberek, akik azt hiszik, hogy a fekete kultúrából származó ételeket fognak kóstolni és esetleg csalódnak emiatt. Nem is volt semmilyen félreértés.

Iszonyú érdekes lenne egy nagyon más kultúrában megcsinálni. Jut eszembe, van Indiából is egy érdeklődés. Nyilván ezt mire végigvisszük az kemény lesz, de tényszerűen egy komoly food network írt nekünk, hogy szeretnék megcsinálni. Egyébként rá is bólintottak az ajánlatunkra, de még elemzik egy kicsit, hogy mennyire tudnák megvalósítani. Érdekes lenne Japánban is megcsinálni, mert ott nagyon odavannak a fekete ételekért, de ott is kell keresnünk egy komoly partnert, mert nem fog átengedni egy ennyire más közeg, ha megfeszülsz se. Úgyhogy meglátjuk.

Budapesten 2020. március 20-án rendezik meg a második hazai Black Food Festivalt.

Részletek itt.