A rendkívül szellemes nyitóképet itt találtuk.

John Carman-nél ezt olvashatjuk: „A gazdasági tőke (mint pénzvagyon) bármilyen áru megvásárlását lehetővé teszi, a szimbolikus értékkel rendelkezőkét is. Itt a kapcsolat a különböző elemek – a tőke és az érték – között a hozzáférés magához a tőkéhez, vagy ahhoz a tárgyhoz, amely az adott értéket hordozza, és a tőkét reprezentálja. Az értéksémák ezen kiterjesztett modellje nemcsak elemeinek azonos belső dinamikáját és az egyes modelleken belüli kölcsönös átjárhatóságot biztosítja, hanem az érték- modellek közötti átjárhatóságot is. Az egyik értéktartományból a másikba való átlépés az, ami a múzeumi tárgy keletkezésének az alapja: továbbá kiemeli azt a tényt, hogy ezeket a tárgyakat ténylegesen megalkotják (bár inkább szellemi, mint anyagi értelemben) és nem csak egyszerűen felismerik.“ (John Carman: Bebocsáttatás a kulturális örökségbe avagy: hogyan lesz valamiből múzeumi tárgy) Ez kísértetiesen emlékeztet arra a borpiaci helyzetre, ami az ún. csúcsborokra jellemző. Ezek a luxustermékek, mintegy kiemelkednek az átlagos borok, vagyis a fogyasztói borok tengeréből és attól, hogy valaki (egy műértő, a muzeológus szerepét itt átveszi a borszakértő) kiemeli a tárgyakat (itt a borokat), nem csak felismert, hanem megalkotott tárggyá válnak. Itt kapcsolódik a csúcsborász az ösztönös művészhez és itt válik el a fogyasztói társadalom azoktól a kevesektől, akik a kulturális tőkéjük által fel tudják ismerni a „nagy bort“ (ők vannak többen) és azoktól, akik nem csak felismerik, de meg is tudják vásárolni azt, vagyis nem csak kulturális, hanem valódi anyagi tőkéjük is van. Az egyetlen fontos különbség egy csúcsbor és egy múzeumi tárgy között (nem mindig, de általában), hogy a múzeumi tárgyat kiveszik az eredeti környezetéből és új kontextusban mutatják be, így válik múzeumi tárggyá és az örökkévalóság részévé, míg egy csúcsbor esetén ugyan megtörténik ugyanez a folyamat, de utána a bort (jellemzően) valaki megissza, hogy reprezentálja a gazdagságát vagy éppen a szellemi tőkéjét, így válik a csúcsbor reprezentatív eszközzé. (Kivéve, ha a gyűjtemény nem megbontható, erre is vannak példák.) Ameddig viszont ez nem történik meg, vagyis a bort nem issza meg valaki, ezeket a csúcsborokat ugyanúgy kezelik. mint a drága múzeumi tárgyakat. Megóvják őket a káros hatsoktól, mint amilyen a fény vagy a levegő és törődnek velük. 

Impresszív borgyűjtemény (a fotó innen származik)

Ezt a folyamatot ma már átugorhatjuk, vagy legalábbis az átugrás ígéretével csábítanak a nagy borászatok bortrezorjai, ahol a „kiállítási darabokat“, jellemzően vagy nagyon idős (régi évjáratok), vagy ikonikus (vagyis márkás) borokat lehet megvásárolni, az átlagos boroknál sokkal drágábban. Ez a folyamat emlékeztet a művészeti aukciókra, ahol ugyan bárki vásárolhat, de csak egy hozzáértő fedezheti fel a valódi értéket, ami az anyagi érték mögött rejlik. Ezeket a csúcsborokat, ugyanúgy, ahogy a múzeumi tárgyakat, az különbözteti meg a nem múzeumi tárgyaktól, vagyis jelen esetben a tömegboroktól, hogy autentikusnak tartjuk őket. Erre azzal szolgáltak rá, hogy reprezentatívak, vagyis a legjobban kifejezik azt, amit ki kell fejezniük (termőtájat, fajtát, évjáratot, egyensúlyt, tipicitást, érlelhetőséget, potenciált). Ezzel ellentétben állnak a tömegborok, vagyis a „másolatok“, amik olyan céllal készültek, hogy emlékeztessenek a „csúcsborra“, de már az áruk is jelzi, hogy itt valami átverés van. Érdekes, hogy a kategória, legalábbis szerintem, átjárható. Egy „tömegbor“ is válhat csúcsborrá, vagyis ikonikus borrá (jó példa erre némely nagy bordeaux-i pincészet, ahol a „grand vin“-ből évente több százezer palack készül), persze ehhez kellene egy elfogadott definíció a tömegborhoz. Illetve a csúcsbor is „lecsúszhat“ a másolat kategóriába, de erre nagyon kicsi az esély és nagyon sokáig tart a folyamat. Erre egyébként alkalmazható Michael Thompson szemételmélete, amely szerint egy dolgot három értékkategória egyikébe sorolhatunk be. A mulandó dolgok azok, amelyek értéke idővel csökken; a tartósak értéke az idő múlásával növekszik; amelyek viszont semmilyen értékkel nem rendelkeznek, azokat szemétnek nevezzük. (Michael Thompson, Rubbish Theory. The Creation and Destruction of Value, Clarendon, Oxford) A mulandó, időközben szemétté lett tárgyak újra kiemelkedhetnek a láthatatlanságból, próbára téve a világról alkotott elképzeléseinket és arra kényszerítve minket, hogy újrakategorizáljuk őket, és ennek megfelelően rendezzük újra a világképünket is. Thompson ragaszkodása az értékkategóriák szűk definíciójához fontos a rendszer szempontjából, mert ezek a definíciók határozzák meg, milyen kategóriaváltások lehetségesek, illetve melyek zárhatók ki. Mivel a tartós tárgyak egyre értékesebbé válnak, nem válhatnak sem szemétté, sem pedig mulandóvá, mert emezeknek mindig csökken az értéke. Ami szemét, az nem rendelkezik értékkel, és ezért értelemszerűen az értéke sem csökkenhet: a szemét nem válhat mulandóvá. A mulandó tárgyak viszont szemétté válhatnak, mert csökkenő értékük végül elérheti a nullát; továbbá a szemét – ami a kulturális konvenciók szerint nem is létezik – tartóssá válhat, ha úgy manipulálják és alakítják át, hogy a láthatatlanságból újra a tudat szintjére kerüljön, így újra értéket lehet neki kölcsönözni.

Művészeti aukció (a fotó innen származik)

Szintén érdekes, hogy ugyanezt a kontextust teremtik meg a natúr borosok, akik magát a borkészítést teszik meg autentikusnak, és ez alapján alkotják meg a kategóriákat. Ők a hozzáértőket is tematizálják, aki felismeri az ő boraik nagyságát, az az igazi hozzáértő, a többieket félrevezették. Ebben az esetben azt figyelhetjük meg, hogy a párbeszéd megfordul, mintha a művek és a művész határozhatná meg, hogy kinek mennyi a kulturális vagyona és nem a társadalom, amint az megszokott. Vagy, és ez talán még ijesztőbb folyamat, a közösségi média elhozta az ízlés látszatdemokráciáját, ahol mindenki véleménye egyenlő és ugyanannyit ér. Ez egyrészt a társadalom hagyományos hozzáállását kérdőjelezi meg a kulturális tőkéhez, másfelől indirekt módon a vagyon, vagyis a pénzbeli tőke felé tolja el a diskurzust, azt állítva, hogy annak van joga dönteni a tárgy (a bor) esztétikájáról, aki megfizeti. (Ez persze nem a natúr borászok találmánya, hanem az aukciósházaké és tulajdonképpen egyenes úton következik a kialakult diskurzusból.)

Borárverés (a fotót innen metszettük)

Mindeközben a világ borfogyasztása folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Az évszázadok alatt a bor elveszítette a szakralitását és részben múzeumi tárggyá, részben tömegtermékké silányult, ezzel pedig megteremtette a szabad piaci verseny feltételeit. Amíg a bor Krisztus vére, vagy éppen Dionüszosz itala volt, addig senki sem próbálta meg sörrel helyettesíteni. Napjaink fogyasztói világában már nem csupán a sör, de minden egyéb alkoholos és újabban alkoholmentes ital is versenytárs. Nem a bor reagál rosszul, hanem a készítője, ha nem ismeri fel az ijesztő lehetőségét annak, amit Thompson is felvázolt. A legtöbb bor a mulandó kategóriába tartozik és az értékvesztés által a szemétbe tart. Nem lesz egyszerű megváltoztatni a folyamatot.