Ahogy a délelőtt tűszúrás-szigorú szembeszelében az utcán lépkedtem, sürgetve A és B pontok közötti út mielőbbi elszivárgását, már az este szoba-melegű nyugalmára figyelmeztem, bízva a kibontásra váró Aszú erejében: a palackba csomagolt három puttonynyi napfényben. Holott, a napsugaras fehéreket a tél derekán hajlamos vagyok elfeledni és kialakult amnéziámon alig szivárog át egy-két minden idős tétel. Jó, tudom, az Aszút felesleges megpróbálni bárhova besorolni, ugyanis titkos alkímiák pincemélyen született gyermek, mely önálló entitás, bizonyosan sokkal több, mint az Őt alkotó „alkatrészek” összessége.

Németország szívében, a Bocksbeutel világában a Frank borvidék Volkach városkájának Max Müller I. pincészetében töltöttem el szüreti gyakorlatom tavaly ősszel. Németország a nyolcvanas évek úttörő borászatainak köszönhetően igazi borhatalommá nőtte ki magát. Kiváló minőségű terroir alapú boraikkal szállnak szembe az olcsó újvilági és dél-európai borok özönével. Többségében fehér minerális borokat termelnek, de egy jó vörösért sem kell Franciaországba utazniuk. A közkedvelt Spätburgunder (pinot noir) legszebb példányai már lassan a szőlő őshazájában termelt borokkal is felveszik a versenyt, és a nemzetközi szintet is megütik. A legizgalmasabbakat az Ahr és a Badeni borvidéken készítik, de Pfalz pincéiben is értékes borok érlelődnek. 

Anthony Bourdain egy különc séf. Az ő konyhája nem arról híres, hogy makulátlan előéletű munkások dolgoznak benne, hogy minden olyan finom és lágy, mint az első osztályú étterem konyhájának falain túl. Anthony Bourdain konyhájában a megnövekedett tesztoszteron, az állandó káromkodás, sietség és káosz az úr. Vagyis maga a séf, aki mindezt mégis összefogja, irányítja, és azt teszi, amit tennie kell.