A sort a Szent Gaál Pincészet zombai birtokközpontján kezdjük. Lekanyarodva a hatosról, áthajtva Zombán elfogy az út a kerekek alól, rövid zötykölődés után azért beállunk a kastélyszálló parkolójába. A csendet most a szezon előtt nyugalom erősíti fel, így hamar a pincében találjuk magunkat. A feldolgozóban tett rövid túra után a századeleire hangolt kóstolóhelyiségben megyünk végig a ’06-os és ’07-es borokon, fajtánként párban. Mély, szép tételek ezek, a gondos munkán túl megmutatják a játékos arcukat. Van bennük valami dac, bár lehet, ez csak a pincészet filozófiájának hatása. A Szent Gaál ugyanis több ponton is szembe megy a szokásokkal. A boraik árait (igaz ez a palackmennyiségnek köszönhető) igyekeznek alacsonyan tartani, a Pécsi Borozó tavaszi tesztjén kóstolt Obsessio merlot nem nagyon lépi a palackonkénti négyezres határt. De még arra a bűnös örömre is emlékszünk, amikor a kékfrankos szelekció 1500 forintos árát eladói figyelmetlenségnek betudva ártatlan arccal bevásároltunk belőle. De említhetnénk a fehér, illetve vörös házasításként is palackozott Badarkát, mely sok, a kadarka hírnevét féltő borembernek megemelte a vérnyomását. Rossz szándékot mi nem, hatékonymarketinget azonban annál inkább sejtünk a dolog mögött, tény, hogy az elnevezés kiemeli magát a polcról, hát még a pincészet külön papírcsomagolása.

(Ez már saját fogyasztói vélemény, hogy a kadarkát sosem tudom „túl komolyan” venni, holott kedvenc fajtáim egyike. Öntörvényű, játékos, akaratos fajta. A szőlő bolond, igényli a szakértelmet, de az időjárás ősszel bármikor beteheti neki a kaput. Tisztelni, szeretni, óvni kell, de én tartózkodom a túldimenzionálásától, világklasszis bajosan lehetne. Megköveteli a maga (sokszor kívülálló) helyét a borok között. A kadarka tüzes, fűszeres és kacér, kadarkát mindig nem lehet inni, csak bármikor. Olyan mint a nő, helyet kell neki hagyni, hadd villongjon, még ha ez szeszélyessé is teszi, mert korlátok közé szorítva pont a lényegét veszti el, és válik eggyé a sok közül.)

Elhagyva Zombát, még a szekszárdi belterület előtt a Vesztergombi birtokra kanyarodunk be, és szorítjuk be magunkat a taxival egymás után érkező, nyitott pincéket kereső csoportok közé. S csodálkozunk rá a kevés kóstolt borok közül a syrah-ra, és a chardonnay-ra, utóbbi nagy fájdalmunkra nem is került kereskedelmi forgalomba (csak a pincészetben vásárolható még), s a szőlő helyére is új, immáron olaszrizling telepítés kerül jövőre. Pedig a kései szüretelésű, mély illatokat bőven eregető, ízbombaként kiteljesedő chardonnay tehetséges alkotás, melyben visszafogottan bújik meg a hordó világa.

Pihenésképpen az Arany Kulacs vendéglőben töltődünk fel némi babgulyással, omlósra sütött nyúllal és remek velőskenyérrel, mielőtt meglátogatnánk a Dúzsi Pincét két utcára az étteremtől. Ahol a kóstolók egymásnak adják a kilincset, Dúzsi Tamás kérés nélkül idézi magát egy korábbi interjúból, tudniillik az a jó rozé, amelyiktől „egy pohár elfogyasztása után az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy meg igyon még eggyel.” Nézünk még Fürtikét, könnyű bor minden nehézség nélkül a nyári estékre.

A rövid sort követően már a hegytetőn találjuk magunkat a Heimann Családi Birtokon, az időjárás kegyes, a fenyegető felhők ellenére minden asztal foglalt, „pont annyi embert fogadunk, hogy még személyesen tudjunk mindenkivel foglalkozni, beszélgetni” - magyarázza Heimann Zoltán, aki hol egy Barbárral, hol egy Fuchslival a kezében bukkan fel a pincéből, és ül le beszélgetni néhány percre a vendégekhez. Neki helyből megszavaztuk a legjobb vendéglátó borász címet. Innen egyébként belátni az egész völgyet, ahol a szekszárdi borok készülnek, s talán csak itt érti meg igazán az ember (vagy legalábbis itt tudatosul), ahogy végig néz a hosszan elnyúló domboldalakon rendezetten növekvő szőlőtőkéken, hogy mit jelent a szekszárdi bor.

Németh Jánost a pincéjében találjuk, melyet a következő hetekben bővítenek majd tovább, a pincészet kinőtte a jelenlegi méreteit. Zsíros kenyérrel töltődünk fel, félig-meddig kimerülten állapítjuk meg, hogy a három nap is kevés lenne végiglátogatni a pincéket, több idő kell ide, és visszatérni rendszeresen. Még megkóstoljuk a Bodri birtokon - egy fehér kadarkát követően - a már palackokban érő CS-t, forrong még, és rakoncátlan, idő kell neki, de már most sejteti, hová fog beérni. Szekszárdtól a Takler Pincészetnél búcsúzunk egy chardonnay-val, és zárásul egy mély szövésű, komplex syrah-val, tökéletes zárása egy tanulságos napnak.

Hanem van még egy dolog, ami minden reklámnál és szlogennél jobb cégér volt a látogatott pincékben. (De gyanítjuk, másutt sem volt másként.) Egy borkóstolót, még egy olyan zsúfolt napon, mint a nyitott pincéké is az tesz, tett felejthetetlenné, ha maga a borász kínálta a borait a közönségnek. Közvetlenül, türelmesen, kitartóan, azzal a büszkeséggel, ahogy csak az tudja, aki készítette a bort. (Ettől a kevésbé szép borok is szebbé vállnak.) No meg elnézve a borászokat hamar kiderült, hogy nemcsak a vendégek élvezték ezt. Köszönjük.