Nem sokat tudok a Gradowskiról, bevallom. Amit igen, azt itt olvastam. A kékfrankos ebben a palackban válogatott példány, legalábbis a címke erre utal. Mégpedig 2007-ből. Ezzel elárultam mindent, amit a címke nekem. De nem is kell több. Azt mondják, a bor úgyis beszél hozzánk.

Tömény, sötét színek, Vörösbor, igazán vörös. Picit tán a feketére is hajaz már, de maradjunk a sötét vörösnél. Illatában elsőre még nem mutat sokat. Viszont benne van Szekszárd. Ahogy az ottani kékfrankosok többségében benne van. Érezni. Ezt a tömény meggyességet, esszenciális szinte. Meg van benne pici fülledtség, éppen csak egy kevés zöldfűszeresség, savak rendesen, ahogy az kell. A korty meg beteríti a szájat. Az ínyemen ragad meg, a nyelvemen, a nyelőcsövemen. Hosszasan megmarad ez a tömény, túlérett gyümölcsösség. A vége felé talán picit elfárad.

Hiába mondatná velem a kisördög a fülem tövén lógatva a lábát, hogy azért mintha a tanninok nem épültek még be teljesen a struktúrába, meg hogy azért mintha lenne benne valami kis fásság, ami ráül a gyümölcsösségre, csak legyintek és töltök még egy fél decit a kedvenc osztrák kóstolópoharamba. Kékfrankost csak ebből.

Én érzem a gyümölcsöket. Kicsit túlérettek, fele már lepottyant a fáról, a többiből meg lekvárt főzött a mama, de mégis, szépek itt, mert van rajtuk egy olyan fűszeres varázsköpeny, amiben erőt érzek. Ebben a borban van erő, van élet, ez férfi bor. A kékfrankos végül is férfi bor. Nem a fogyasztóját tekintve, hanem önnön magát. Ebben a kékfrankosban, ebben a pohárban van élettapasztalat.

A Hedonist meg éppen nem ez a töménység, abban más örömet találok. De azt már a bama.hu-n olvashatja tovább a Kedves Olvasó, merthogy pár hete ott is indult egy BorBlog, és bennünket ért a megtiszteltetést, hogy hétről hétre és jóárasított, kedves bort ajánljunk a bama.hu olvasóinak. A Hedonist oda került át, a folytatás csak egy kattintásnyira.