Getto Tamás és Stranyák Gergely építészek álmodták meg az új pécsi Vásárcsarnokot. Ahogy egy interjúban elmondták, nem egy posztmodern épületet vizionáltak. A funkció és az építészeti tartalom megfogalmazása során két archetípusból, a bazilikából és a keleti bazárból, mint közösségi fórumból és kereskedelmi ősképből indultak ki. Ebben az épületben mindkét típus megjelenik. A csarnok formája katedrálist idéz, amely a közösségi élet színtereként is aposztrofálható, az emberekkel teli tér pedig gondolatban elrepíthet bennünket egy nyüzsgő bazárba. Az árusító asztalokat eleve úgy tervezték, hogy bármikor fesztivál-asztalokká alakulhatnak át, és most valóra vált, amit megálmodtak.

Térben és időben tehát elhelyeztük a találkozót. Ez a néhány adat azonban továbbra sem adja vissza azt az érzést, ami az első pillanattól átjárta a lelkünket. Már a belépéskor jól látszott a szervezés magasiskolája. Egyértelmű volt, hol vegyünk jegyet, merre található a ruhatár, hol bérelhetjük ki a kóstolásra szánt, kiváló minőségű borospoharat. S mindeközben pont megfelelő aláfestést biztosított a nagyon jól eltalált zene, igazi chill hangulatot adva. A dekoráció ízléses, ünnepi hangulatba varázsoló. Aztán néhány lépés, és máris behúzott bennünket a sodró lendületű, izgalmas programkavalkád.

Éhesen, üres gyomorral csak az ostobák indulnak neki egy borkóstolásnak. Így először a gasztro-standokat vettük szemügyre. Csipegetésünk a teljesség igénye nélkül: a bőköziek kolbász, sonka és stifolder variációi nyálcsorgatóan ízesnek bizonyultak, a bogádi disznóságok kóstolását is szinte lehetetlen volt abbahagyni. A csarnok egyik állandó pékségében a töpörtyűs pogácsa időutazást és libabőrt eredményezett. Utoljára a nagymamámnál találkoztam ezzel az ízzel. Az Orfűi Malmok sajtos stanglija után azóta is sóvárgok. És a pisztáciás croissant, na arra nincsenek szavak. De tényleg. És ami mindemellett hab a tortán: valamennyi vendéglátó kedves, szívélyes, és jókedvű volt. Semmi értékesítési para, csak az itt és most öröme.

Ez a felhőtlen öröm átragadt a borászokra, kiállítókra és persze a vendégekre is. Úgy éreztük, mintha kiszabadultunk volna, s végre újra együtt lehetünk. Mosolygós arcok, rengeteg ismerős, „borozós” kollégák. Te itt? Te is? Dejó! Mit ittál? Mit iszol? Mit javasolsz? Jómagam elsősorban vörösboros vagyok, így tanult kollégáim tanácsait megfogadva igyekeztem a számomra legjobb összeállítást megtalálni. Szóval azoktól a barátoktól, ismerősöktől kértünk javaslatot, akik már szereztek némi tapasztalatot, hiszen teljességgel lehetetlen, hogy többszáz tételt végigkóstoljunk.

A Kunsági borvidék boraival eddig nem nagyon találkoztunk, kellemes meglepetést hozott Benyák Zoltán portugiesere, illatában és ízében is a gyümölcsösség dominál. Annak ellenére, hogy könnyed, mégis kicsit testesnek tűnt. Szerettük. Aztán összefutottunk Riczu Tamással, aki már többször bizonyított. Tőle a Symbolt kóstoltuk, ami egy cabernet sauvignon, merlot, cabernet franc házasítás. Egy kis szeder és csokoládé aroma bukant elő az intenzív illaton túl. 

Vylyanék Mandulását, a villányi borvidék zászlósborát, a franc-t is muszáj volt megkóstolni. És mondhatom, nem okozott csalódást. Aztán jöttek a syrah-k, a nagy kedvencek. Először a soproni borvidékről, Steigleréktől, majd Szekszárdról, Németh Janótól. Annyit mondhatok mindössze, hogy hozták a papírformát.

Bár ez nem feltétlenül a javasolt sorrend, a végére maradt két fehér. Mohács környékéről, a Planinától egy cirfandli. Citromos-lime-os, mézes, virágos, izgalmas. Ennyi. Aztán egy 5 puttonyos tokaji aszú az Espák pincészettől. Tömören: folyékony mennyei manna. Majd zárásként egy olasz prosecco, hogy a buborékos feeling is meglegyen.

Summázásként mindössze ennyit mondhatok: kiváló helyszín, borászok garmadája, kiváló borok, szuper társaság. Jövőre veletek ugyanitt!

Fotók: a szerző saját hangulatfotói