Magáról a koncertről mintha nem is lennének konkrét emlékeim, mintha az a két óra valami teljesen más világba, más dimenzióba helyezett volna át. Olyan érzéseket és gondolatokat kaptam a zene által, olyan meghitt és bensőséges világba kerültem, mintha rajtam és a zenészeken kívül nem is lett volna más a teremben, mintha megszűnt volna a külvilág.  Örömzene volt minden pillanata a kétórás koncertnek, amely hol teljesen letaglózott és  belepréselt a székembe, hol pedig szinte szárnyakat adott, és magával repített.

De hát hogyne! Nem is csodálkozom egy percig sem. Már amikor először kaptam a hírt, hogy Sándor fellép és menjünk mi is, kibuggyantak az első könnycseppek. Egyszerűen hihetetlen. Mégiscsak generációk bálványáról és állítom, a fél ország egykori közös szerelméről beszélünk! Bevallom az enyémről is, pedig hol voltak már a piramisos évek akkor! Konkrétan abban az évben oszlott fel a zenekar, amikor én megszülettem. Mégis ezen a zenén nőttem fel, gyerekkorom egyik nagy ideálja volt ő, senkiével sem összetéveszthető hangja sok kellemes órát okozott. 13 évesen már kívülről fújtam a Piramis számok dalszövegeit, na és persze néhány Generálét is.

Rendkívüli izgalommal készültem hát szerda este. Azzal a tudattal, hogy a 2006-os karácsonyi Piramis koncert után újra hallhatom. Hogy mi fogadott? A terem zsúfolásig tele, második sorban a helyem, a színpadon két szék, gitárok és egy lant. Aztán megjelent Ő, vele pedig az újabb könnycseppek, és nem az utolsók. Kezdetét vette az utazás. A Zajzon Gábor lantművész-gitárossal kísért dalok közti rövid bevezetésekből és magukból a dalokból gyönyörűen rajzolódott ki egy fantasztikus zenész pályafutása. A régi nagy slágerek átgyúrva, újraértelmezve kerültek elő. És bár Sándor neve a Generállal és a Piramissal erősen összefonódott, három szólólemezéről sem feledkezhetünk meg. Többek között a Presser Gáborral közös első albumáról, melyről a Vigyázz a madárra című szám (ugyan Pavel Danek-Demjén Ferenc szerzemény, de Presser zongorázta fel a ’85-ös lemezre) került be a repertoárba. Saját szerzeményei által képet kapunk szemléletmódjáról, filozófiájájáról, értékrendjéről. A tanya című dal az Ásotthalmon töltött közel 20 évnyi elvonulásának állít emléket, ahol kereste és meg is találta a nyugalmat, a boldogságot. Ahogy mondja: “Már rég nem igaz a dal hogy nincs egy hely (sic Piramis: Nincs egy hely)/Igenis van csak megtalálni kell / Ahol megpihenhetnél ahova mehetnél / Ha szükséged van rá mert van egy hely”. Életszemlélete a taoizmusra épül, ehhez illeszkedik egyik kulcsfontosságú dala a Vu-vej : “Belesimulni a mindenségbe s az éjszakából a nappalba érve /  Örülni ez így jó / Összhangban élni a teljességgel a télből a tavaszba érkezni telve / Reménységgel ez így jó / Ez a módszer a léleknek gyógyszer és az ára is kedvező”. A Magamról című dalban pedig így vall önmagáról: “Éltem ahogyan éltem / Tettem amiket tettem / Hittem amiben hittem / Magaménak éltem az időt.”

Visszatérve a Generál és Piramis dalokra, egyértelműen ki kell hangsúlyoznunk, hogy a produkció egyáltalán nem volt retró ízű. Az embernek egy pillanatra sem jutott még csak eszébe sem, hogy a régi nagy slágerekre építkezne bármilyen vonatkozásban is. Minden egykori dal része az életművének, de érezni lehetett, hogy a koncertre erősen megszűrt repertoárral érkezett. Valószínűleg az alapján, hogy jelenlegi ízlésével vagy gondolkodásmódjával mennyire egyeztethetők össze. Így a Generál-korszakból egyetlen, a Várkonyi Mátyás (zene) - Szigeti Edit (szöveg) nevével fémjelzett Ha ismerném című dal került előadásra, mindez úgy, hogy abszolút illeszkedett a koncertre jellemző bensőséges atmoszférához.

A Piramis korszak néhány átvett dala szintén áthangszerelve, átgyúrva, új formában csendült fel. Kiemelkedik mind közül a Szállj fel magasra, melyhez Zajzon Gábor Bach 147. kantátájának korálját illesztette bevezetőül. Egyszerűen gyönyörű volt. Megjegyzem, a Piramis számok valami egészen más értelmezést kaptak, a sokévtizedes rajongás, a nosztalgikus érzések ellenére, az új köntös miatt sokkal szerethetőbbek és egyedibbek lettek, teljesen más régióba kerültek.

Egyszerűen hihetetlen, de Révész Sándor hangja az évek során semmit nem vesztett erejéből, fényéből. Az az érzékenység, ahogy a dalokhoz nyúl, még mindig ugyanolyan.  

Játszik a hangjával, élvezi a zenélést, őszintén, minden sallangtól mentesen. Soha egy öncélú hangképzés vagy gitárjáték. Zajzon Gábor pedig méltó partnere. Rendkívüli összhang, tökéletes együttműködés látszik a játékukon, ahogy figyelnek egymásra, belépésekre, dalzárásokra, dal közbeni improvizációkra. A lírai dalokkal igazán bensőséges hangütést találtak meg a közönséggel, a harmónia, a béke és a békesség üzenetét közvetítve. A teljes letisztultság, az öröm felsőfoka ez, igazi zene. Karok nélküli ölelés.

És mint mondtam, vannak pillanatok, mikor az ember nem találja a szavakat. Még akkor sem, ha rengeteg mondanivalója volna. Vagy akárcsak ha a nevét kéne kimondania. Amikor a koncert végén te vagy az utolsó, aki elhagyja a termet, mert mint egy varázslatos utazásból, még mindig nem tértél magadhoz, és odalép hozzád Ő. 33 évem és a felnőttlét minden létező konvenciója pergett le rólam abban a pillanatban, ahogy álltam előtte mint egy kisgyerek, és sírtam el magam a meghatódottságtól. Ő pedig szeretettel ölelt át így ismeretlenül is. Vagy amikor a 20 éve féltve őrzött Piramis bakelitlemezemet dedikáltattam, melyet 13 éves koromban örököltem meg, mert elég nagy voltam már hozzá, hogy vigyázzak rá. Mint egy kisiskolás álltam mellette, és figyeltem minden egyes betű kialakulását a borítón. Végtelen szeretet, kedvesség, türelem és békesség árad belőle. Nem mondhatom, hogy egy álom vált valóra azon az estén, hiszen sem gyerekként, sem felnőttként még csak álmodni sem mertem ezekről a pillanatokról. Ez egy ajándék volt. Olyan ajándék, melyre örökké hálás szívvel gondolok, és szerintem nemcsak most, napok elteltével telik meg könnyel a szemem, ha rá gondolok, hanem még évekkel később is. Kaptam valamit azon az estén. Ami manapság ritkán adatik meg. Amit csak a zene révén lehet átérezni, de amihez kell egy zseniális zenész is.

Végezetül szólnom illik, sőt kell is a Bodri birtokról. A koncert után elsőrangú vacsorával készültek. A helyszín méltó volt a koncert hangulatához, a vendéglátás pedig ugyanolyan kifogástalan volt, mint azt már megszokhattuk. A hétfogásos svédasztalos vacsora, mely Makk Norbert chef keze munkáját dícsérte, kétféle levesből, háromféle főételből és szintén kétféle desszertből tevődött össze. Külön öröm volt, hogy azokra is gondoltak, akik jellemzően a zöldségalapú táplálkozás hívei, így végre nekem sem kellett “hivatalból” a hússal bajlódnom. 

Fotók: Kovács Viktor