Ó, hát valami érthetetlen okból kifolyólag Andorral értjük mi a sétálóutcák furmányos világát. A városok macskaköves terein az éttermek mindig is saját íratlan törvényeik és eszmerendszerük szerint működtek. Régen (nem kizárólag, de azért általában) a helyszín egyet jelentett a minőséggel, népszerűséggel, a szellemi központisággal. Ma már csak egy dolog közös: nincs hely, ahol az étlapon az árakba ne lenne beépítve a „hozzáadott érték”. Nem, nem a konyha magas művészetére kell itt gondolni, hanem a környezetre, a láthatóságra. Mert biza olyan helyet, ahol (az önnön felsőbb-helyűség tudatában) nem a „’zarokrája” a stílus, és a turisták lehúzása a küldetéstudat, keveset találni. Igaz, egyre többet.

Időt hagytunk magunknak, hogy kiheverjük rossz tapasztalatainkat a Király utcával (ezért, és ezért is, és ezt se felejtsük el). Nyárutó van, a szolid napsütés ellenére is pörögnek a teraszok, nem hiába, amíg a székek künn vannak, addig számít a „ki-kivel-hol-mit-miről” kérdéskör, ami a zutca emberének van címezve. A Király Pizzéria & Snack Bár némiképp kilóg a sorból, a stílus és a brand határozottan választja le az elegáns közegből, feszengés nélkül ülhet be ide diák és kisnyugdíjas.
 

Andorral tehát idomulunk a ház kínálatához, a nagy ételeket most mellőzzük, és bodagot rendelünk izibe a hetykeség, unottság és türelmetlenség hármas-határán táncoló pincérünktől. Ha már bodag, akkor pedig meg kell állnunk egy fél bekezdés erejéig, mert Andor szemébe könnyek gyűlnek az említésekor, majd városi értetlenségemen elképedve magyarázza gyerekkora kedvenc eledelének mibenlétét.
 

Mert Andort siheder korában meghupálták párszor a falubeli gyerekek addig, míg rá nem jött, hogy a közös koszttal kerülhet a legegyszerűbben a bizalmukba. Ezért aztán kenyérsütéskor ő is ott somfordált a teknő körül, és gyúratta össze, majd sütette ki a teknő alján, kézen ragadt tésztát, hogy megvásárolja vele a többiek szeretetét. A bodagnak (ismeretes még vakarcs, cigánykenyér, bogácsa, bokoji stb. néven) természeténél fogva megvolt rá minden lehetősége, hogy romantikus eledellé váljon, holott nincs másról szó, mint a kenyértészta maradékáról. (Máshol rosszul kelt, lapos kenyérként ismeretes.) Mégsem meglepő, hogy azon ételek közé tartozik, melyek mára szegényeledelből a gasztronómia egy magasabb fokára léptek (lásd polenta). Könnyű elkészítés, olcsó alapanyag, és az egész mögött ott a régiek találékonysága, tapasztalata és hagyománya.
 

Bodagot is sütöttek.

A bodag tésztájába zsírt keverni, esetleg megtölteni Andor szerint már nagyon úri dolognak számított egykoron, mi azért nyugodt szívvel rendeljük a dekoratívan tálalt Ínyenc bodagot (1290 Ft). Amiben annyi a tradíció, mint az őszinteség Dundika fogyókúrájában. Azért nem hiányoljuk az egyszerű, archaikus változatot, remek alternatívája ez a pizzának, kebabnak ésatöbbi. Azt már pókerarccal vesszük tudomásul, hogy a roquefort nem domborít a fokhagymás tejfölben, az ízeket a kolbász nyomja el, a bacon nem bontakozhatott ki a tésztában elkészülve. Utóbbi pedig vékony és inkább keresnénk rokonságot a burek, mint a kenyér tésztájával. Buli előtt vagy után, sör mellé rendben van.
 

A Spagetti Carbonara (1190 Ft), no igen. Tészta, sok tejszín, sonka, oszt parmezán. A tejszínt a carbonárára vita bizony egyidős az olasz ételek szétterjedésével a világban, mi annyira fogadjuk el a használatát, mint az instant levest meg por-besamelt. Hiába, ha már megszokta a vendég, mit lehet tenni? Ismerjük mi a realitást, sőt, azt valljuk, szíve-ügye mindenkinek tejszínt használni, csak a mindenit, ne nevezze utána azt az ételt carbonárának.
 

Carbonari-jelkép. (Meg képregény.)

Zárásnak espresso, itt Perfetto (260 Ft), a magyar ízlésre hangolva könnyű és kevés habbal, bő lére eresztve. Magához képest drága, a környezetéhez viszonyítva viszont olcsó a Király Pizzéria. Ha nem vár el tőle sokat az ember, a műfajában közepes.