A nagy változások (modorosan a sorsfordító pillanatok) többsége észrevétlenül megy végbe. Nehéz megfogni azt a vékony időt, amikor már nem és még nem. Megérezni viszont mámorító.

Mint amikor 2007 novemberének egy esős, hideg estéjén Győrffy Zolival leültünk a Blöff Kávézóban, hogy kellene egy újság, egy borral, gasztronómiával foglalkozó magazin. Egy, a maga nemében (azóta is) egyedülálló periodika, mely ingyenes, viszont minőségi, ugyanakkor egy időben érvényesül benne a boros-gasztros igényesség és a hagyományos újságírói elvek, technikák.

Élvezetes olvasni valót találjon benne borász és borfogyasztó, szakács és étterembe járó, vagy a borok iránt éppen csak érdeklődő, nyitó ember is. Legyen íze, legyenek benne sorsok, helyet kapjanak olyan elszánt, állhatatos emberek, akik megérdemlik, csak éppen nincsen felület, ahol megjelenhetnének. Hogy egy őszinte, elvekhez ragaszkodó kiadvány készüljön el, mely a jót helyén kezeli, kritikát fogalmaz meg, nem csapja be az olvasót, nem reklám, és igen, öncélú annyiban, hogy csak arról számol be, amit a szerkesztők maguk is jónak gondolnak.

Hatása biztos volt a Pécsi Borozónak, az öt év alatt nyomtatásban megjelent több mint 1000 oldalnak, több mint ezer bornak. Nem hiszem, hogy valakinek a borából kevesebbet ittak, vagy nem mentek el egy pincészetbe, viszont abban már biztos vagyok, hogy sokan ittak azért bort, mert itt olvastak róla. Nem hiszem, hogy a siker záloga lettünk volna, de katalizátor, kezdő lökés biztosan. Közvetve is.

De az elért/okozott/kiváltott hatások nagy részét nem lehet egzaktul lemérni, és nem is a mi feladatunk. (Belül úgyis tudja, érzi, akinek kell.) Nem is tudnánk objektíven, és magunkat ismerve alá is becsülnénk folyton. 

Elég egy ember életét néznem, hogy mennyire változtatta meg, mennyire alakította és alakítja ma is a Pécsi Borozó. Gondolkodásban, szakmában, magánéletben mindent meghatározott. Közvetve, vagy közvetlenül, de ami vagyok, ahol vagyok, ennek az öt évnek köszönhető. 

Ha nincs a Pécsi Borozó?

                                                                                    ^{Mester-mesék (Fotó: Csortos Szabolcs)}

Nincs annyi közös munka, kaland Győrffy Zoltánnal és Wéber Tamással, akiket mára túl a munka- és szakmai kapcsolaton inkább családtagnak érzek, mint egyszerűen barátnak.

Nem töltöm együtt az elmúlt két-három év nagy részét Keresztény Ákossal, levezetve a négy borvidéken több ezer kilométert, átpakolva (ide meg oda) több tonna bort, megalapozva ezzel egy meghatározó és fontos barátságot.

Ha nincs PB, nem tudom meg, milyen éhgyomorra bort kóstolni, nem tudom meg, mit jelent az „M” Radics Peti neve között, aki nélkül, ha lehetek önző, a PB egészen más lenne, és aki a Dundikát a címlapra mozgalom ereje volt mindig is. (Szakmai tudása, tapasztalata, véleménye legalább annyira csiszolt, mint cinizmusa és szarkazmusa is.)

Labancz Ricsivel rendes vasi gyerekként még mindig savanyú kékfrankosokat, vagy Bikatory féle műremekeket innék bor néven, azzal a Ricsivel, aki most Napa Valley-ben keresi a fröccsöt (csak nem találja).

Ha nincs PB, nem lesz a főnököm soha Kovács Bogi, bár szerencsére ez hamar kollegiális szintre szelídült, mindkettőnk örömére.

A bor adta szavaknak és tudásnak, a PB jellemformálásának köszönhető, hogy mennyasszonyom van.

Nem ismerkedem meg a Szabó Zolival, aki minden szétszórtsága ellenére is a borvidék egyik legnagyobb bónusza. Különösen, hogy az első átütő borsikertől elkísértük pincészetét egy újabb fordulópontig, ami új feldolgozót, pincét jelent. De láttuk azt is, hogy csinált vörösbor szőlőből rozét, ami fehérbor lett.

Nem jutok el Horváth Zolival Vince napon a mohácsi szőlőhegyre a sokacok belső, rejtett körébe, nem eszem a sokac babból, amit a mai napig az egyik legnagyszerűbb találmánynak tartok.

De nem utazom be a környező országokat, nem fedezem fel a balkáni országokat, az egyik legrejtettebb csodát a közvetlen környezetünkben.

Ha nincs Pécsi Borozó, nem jutok el a mecseknádasdi németek és Magyarország legnagyobb borversenyére, ahol egy bizottság átlag 40-50 bort tesztel, és gyakorlatilag az összes borhibát megtanulja egy füst alatt. (Viszont nagyon szép és lelkes borok kerülnek ki emellett, és igen megtiszteltetés bírálni ott.)

Nem ismerem meg a pécsi, tolnai, szekszárdi és villányi borászokat, nem járom be Tolnát és Baranyát.

Nem kezdem el szeretni a csavarzáras borokat, és csodálni Vikkmanné Makk Violát, aki égig érő tartályokkal dolgozva művel csodát a Danubianában.

Nem ismerkedem meg Szekretár Ágival, nem szeretek bele a Szeleshát boraiba.

A pálinkát még mindig jégbe hűtve és megborzongva fogyasztanám, ha nincs PB és nem ismerem meg Krizl Editet, aki szigorú tekintetével, végtelen türelemmel és kedvességgel tette helyre az ízlésemet.

Nem ismerkedem meg Pálos Mikivel, nem koccintunk a Heimann teraszon, Dobokay Máté, a mindig lelkes, önfeláldozó fotósunk pedig nem kapálja meg Németh Janóék szőlőjét.

A Lőrincz Norbi nem kóstoltat kéz alatt blauburgert, és nem iszunk Medicina fröccsöt sem.

Tóth Sanyi nem tanít valami nagyon fontosat a kitartásról és a lehetetlen lehetővé tételéről, nem adja vissza a hitet, hogy lehet jó kávét inni a Dél-Dunántúlon is.

És ha már Szekszárd, nem látom, nem élem át a borász rap-et Márkvárt Jánossal, ami intézményesítve azt hiszem, a négy borvidék egyik legnagyobb látványossága lehetne.

Nem barátkozom össze a Lamine-nal és Simone-nal, a Kaba Farm két csodálatos tulajdonosával, nem tanulok meg néhány nagyon fontos dolgot az életről és halálról.

Villányban nem lenne „bérelt helyem” a Vylyan teraszon, bor a sok hajnali fagyos, kalapos jégbor szüret után ez talán még belefér.

Nem eszek Riczu Tamás sült csülkéből, nem borozok Gere Tamáséknál vagy éppen Hárságyiéknál.

Nem dolgozom együtt néhány igen lelkiismeretes és állhatatos éttermesnél, akik igazán sokat tesznek a honi gasztronómiáért, nem eszem a Teleky Zolinál, vagy említsem csak meg a Krusóczki Tamást, akitől bárki tanulhatna a szakmai hozzáértéssel párosuló elkötelezettségről és önfeláldozásról.

És végül, ha nincs Pécsi Borozó, nem vagyok én sem. Kevesebb lennék a borral, és kevesebb néhány olyan barátsággal, amely nélkül igazán nehéz lenne.

Ezt a felsorolást még oldalakon keresztül lehetne folytatni, csak nekem, száz névvel, emberrel, sorssal, meghatározó eseménnyel, akikre szeretettel gondolok most is. Ha csak annyi értelme volt, hogy létrehoztunk valamit, ami azelőtt nem létezett, már megérte dolgozni érte.