A korábbi – Pécsi Borozóhoz köthető – alapítók helyett idén először alakult úgy, hogy a Pannon Borbolt csapata vállalta a főszervezői szerepet.

Ebből nem sokat érzékeltünk, hiszen az esemény felvezetése a megszokotthoz idomul, és a rendezés is hasonlóan színvonalas volt a korábbiakhoz. Be- és kijutáskor ugyanolyan gördülékenyen kaptuk meg a karszalagunkat és a kabátunkat, minden információ elérhető volt a programfüzetben, és elképesztő számú kiállító jött össze ismét.

A szemfülesek azért észrevehették, hogy a rendezvény elejéről hiányzott a Pécsi Borozó Top5 díjátadója, ami számomra adott egy kis hiányérzetet, de az okot nyilván értem. A színpad ugyanakkor nem volt végig teljesen üres, a PTE Brass Band akkor robbant be rá pár percre, amikor már kellően emelkedett volt a hangulat, és két kóstolás között mindenki elkezdett egy falat harapnivalót keresni.

Pont ez idő tájt egy kicsit talán szűkös lett a helyszín a sok kiállítónak és a vendégeknek. Nem csoda, hiszen rekord mennyiségű jegy kelt el. Szerencsére, aki egy kicsit is tömegiszonyos, el tudott rejtőzni az épület beugróiban; mindig akadt egy-egy üres támaszték annak, aki csendesebben kívánt beszélgetni.

Egyébiránt, még ha gyakran meg is fordulunk a Pécsi Vásárcsarnokban, akkor is megdöbbentő, hogy a Borszalon alkalmával mennyire más arcát mutatta az épület. A sok elegánsan felöltözött embertől és szervezőtől még egy fokkal mutatósabb volt a helyszín, nehéz volt vele betelni. A sok-sok jelenlévő hipp-hopp bemelegítette a területet, egészen biztosan több volt, mint az ígért húsz fok, így erre sem lehetett panasz.

Ami a kínálatot illeti, komoly stratégiával kellett érkeznie annak, aki mindent szeretett volna megkóstolni, ami érdekli. Hét országból és Magyarország tizenhárom borvidékről összesen hetven borászat volt jelen; voltaképpen most, a listát böngészve is van hiányérzetem, hogy melyik tételeket kóstolhattam volna még meg. A borászatokon kívül jó pár egyéb kiállító vonult föl, kézműves kiegészítők, pékségek, éttermek – ezek átbogarászásával, az általuk kínáltak kóstolásával is bőven el lehetett ütni az időt. Személyesen én külön örültem idén is a Cracker Jack Coffee Roasters-nek, mert egy eszpresszó után rögtön kicsit felpörgetve kezdhettem kóstolni.

A legtöbb kritikát a rendezvény árával és az időponttal kapcsolatban hallottam, de valószínűleg inkább az előbbi generálja az utóbbihoz kapcsolódó fanyalgást is (hiszen a rendezvény már tavaly is vasárnap volt). Valóban, ha azt számolgatjuk, hogy érdemes-e a korlátlan kóstolást kihasználva megvenni a jegyet, akkor igen erős gyomrúnak kell lenni ahhoz, hogy visszaigyuk a jegy árát. De talán nem is ez a cél, meg valószínűleg nem is ezt kell megfizetni.

Ami inkább megragad, az a hangulat, ahogy ide-oda suhanunk a asztalok között. Illetve… Igazából nem tudunk suhanni, és nem csak a tömeg miatt, hanem mert lépten-nyomon meg kell állnunk. Például üdvözölni a gyerek gasztro-enterológusát. Vagy összesúgni a barátokkal, hogy a lám, a Zsirai-lányok bort nem hoztak, de kóstolni bizony eljöttek. Esetleg beszélgetni olyanokkal, akikkel minden évben kizárólag itt váltunk pár szót, de abban az emelkedett hangulatban mindig fülig érő szájjal. Vagy éppen csak hallgatni a csevegést, a diszkurzust az ételekről-italokról. A rendezvény végén pedig boldogan kilépni a friss levegőre.

Így lett nekünk, baranyai borrajongóknak az adventi borszalon a karácsonyi készülődés része, piros betűs ünnep. Ezért veszünk rajta minden évben részt, és reméljük, hogy ez még sokáig így marad.

Fotók: Kiss 'Gadget' Zoltán