Egri Bikavér kóstolón persze már jómagam is jártam néhányszor, akár több is megesik ilyen évente, az egri borvidék marketingje elég aktív. És hát az itt készült borok is finomak, tapasztalatom szerint a renoméjukat egyre inkább visszaszerző bikavérek évről-évre egyre jobbak, így persze túl sok -pláne kellemetlen- meglepetést nem tartogatnak. Ez rendben is van így, ugyanakkor épp ez okból gondolom, hogy törik is rendesen a fejüket a szervezők, mivel is keltsék fel, vagy inkább hogyan fokozzák az aktuális program iránt az érdeklődést. 

Idén arra jutottak, hogy még a nyilvános bemutatásuk előtt kóstolhatjuk meg a 2021-es évjárat superior és grand superior Egri Bikavéreit, párba állítva ugyanezen borok korábbi, már forgalomban lévő (többnyire 2018-as) évjárataival. És így kerül a képbe a „friss bikavér” mint egyfajta szinte tökéletes oximoron. Nem árt tudni, hogy ezek a bikavérek általában minimum másfél évig készülnek, hiszen a fahordós érlelés is meghaladhatja a fél évet, tehát az itt kóstolható 2021-es cuvée-k még csak kiforrva és összeállítva, de sok esetben a fahordós érlelés előtt kerültek a kóstoló palackokba. Olyannyira igaz ez, hogy volt borászat, ahol a minták palackba töltésekor derült ki, hogy az adott tétel újra forrni kezdett.

Hogy az egri vörösborok, köztük a zászlóshajó szerepkörét betöltő bikavérek a mai trendeknek megfelelően egyre könnyedebbek, gyümölcsösebbek, pár éve már jól látható. Jómagam ennek annyira nem örülök, az ízlésem valahogy a trendekkel ellentétes irányban halad, a könnyebb, frissebb borok felől indulva egyre inkább a klasszikus, testes, nehéz vörösborokat keresem. Nos, ezen az En Primeur egri kóstolón nem igazán bukkantam ilyenekre, különösen nem a 2021-es, tehát még érlelés előtt/alatt álló borok között. Ezek bizony frissek, néha szinte ropogósak voltak, és bár felismerhetőek voltak bennük a bikavér jellegzetességei, de ezt inkább úgy kell elképzelni, mintha Monica Bellucci 16 éves lányának a képét nézve keresnénk a vonásaiban az általunk ismert érett dívát. 

Tehát a borok frissek voltak, ugyanakkor azért ebben is voltak különbségek. Egy ilyen kóstolón mindig jön szembe néhány rácsodálkozni való, például olyan borászatok, amelyektől addig még nem kóstoltam semmit. Itt is volt néhány ilyen, és érdekes módon épp náluk, az ő primőr boraik között találkoztam a legfinomabbakkal, ami ez esetben azt jelenti, hogy a leginkább hasonlítottak a kész, érlelt bikavérekre. 

Ilyen rácsodálkozás volt az Almagyar-Érseki Szőlőbirtok és a Szuromi családi birtok is. 

Almagyarék komolyan vették az esemény szellemiségét, és nem csak egy 2021-es mintát hoztak, hanem rögtön hármat is, dűlőként szelektálva. (Ahogy kell, tehát a cuvée minden alkotórésze azon a bizonyos dűlőn termett.) Ez igazán tanulságos kóstolókör volt, a három dűlő valóban három különböző bort produkált. A pince amúgy évek óta a termelése jelentős részét külföldön értékesíti, ezért sem jönnek szembe itthon túl sűrűn, vannak évjáratok és borok, amiből hazai piacra gyakorlatilag nem is marad. A mai szőlőbirtok és borászat mintegy 90 éves családi hagyományokon alapul és dolgozik, területeik története is kalandos, ráadásul ellátogatva hozzájuk megsüvegelhetünk jó néhány olyan szőlőtőkét/ültetvényt is, amelyek idősebbek legtöbbünknél. A boraik naturálisan készülnek, amitől én rögtön óvatossá szoktam válni, azonban itt abszolút megnyugtató, mi több ellazító és élvezetes végeredmény született, szóval ha ilyenek a korszerű naturális borok, áldásom rájuk. A kóstoló egyik legélvezetesebb friss borait kóstolhattam itt, ha ezek véglegesen palackba kerülnek, mindenképp érdemes lesz bespájzolni belőlük. 

A Szuromi családi birtok valóban egy családi mikrogazdaságnak tekinthető, a 16 hektáron négyen (egy házaspár és a két fiúk) csinálnak gyakorlatilag mindent, szőlőtől (rákérdeztem, géppel művelhető) a pincemunkákon át a palackozásig. A 2021-es friss minta mellett kontrollként ők is egy 2018-as bikavért hoztak. Azt gondolom, talán az egész kóstolón ennek a pincének volt a leginkább késznek tekinthető a 2021-es bora, ráadásul szerintem az egyik legfinomabb is volt. Mindenképp ajánlott plecsnit érdemelnek, érdemes egy próbát tenni velük is.

Bolyki mester impozáns üvegkockájában (náluk került megrendezésre a kóstoló) a borászatok között sétálva, a tételeket kóstolgatva arra jutottam, valóban tanulságos lehet egy ilyen kóstoló. Egyfelől a »hivatalos« célt is eléri, vagyis mutat egyfajta irányt, egységes elképzelést a bikavérek jövőjéről, de mélyebbre kutakodva, a termelőkkel való beszélgetések során sokat megtudhatunk a borászatok sokszor nagyon eltérő filozófiájáról is. Mert vannak eltérések, kezdésnek például rögtön itt van az a kérdés (ez vesszőparipám amúgy), hogy egy adott pince adott bikavére évjáratonként eltérhet-e, hiszen az alapanyag, a szőlő is mást és mást mutat az egymást követő években, vagy inkább a folytonosság, a megszokott karakter fenntartása a fontos? Volt borász, aki épp amellett érvelt, hogy bizony az évjáratok eltérhetnek, és ő ezt kommunikálni is szokta, anyagaiban megjeleníti, hogy az adott évjárat miben más mint az előző. Máshol viszont (persze pont egy nagy termelőnél) úgy vélekedtek, hogy a folytonosság a fontos, és bizony ők megoldják, hogy az adott évjárat eltérései ne befolyásolják az adott borfajtánál megszokott, a vásárlók által elvárt ízvilágot és karaktert. Apropó, ha már a karakterről van szó: Érdekes az is, ki hányféle szőlőből oldja meg a saját bikavér cuvée-jét. Ezen a kóstolón az általam látott rekord 9 szőlőfajta volt egyetlen borban, az alábbiak szerint:

Szintén érdekes a megismerés, rácsodálkozás lehetősége is. A nagy pincéket (ezen a kóstolón többek között St Andrea, KNW, Bolyki, Tóth Ferenc, Petrény, Gálék, Thummerer, Juhász képviselte a nagyobbakat) azért jobbára ismerjük, én a boraikat is rendszeresen fogyasztom. Azonban számos olyan kis pince van, ahol a kis területen termő szőlőből készült pár ezer palack bor igazából nem is kerül forgalomba, mert a saját panziójuk, vendégházuk vendégei elfogyasztják. Ezekhez a borokhoz sokszor csak a pincében, egy-két kisebb kereskedésben vagy a termelők saját webáruházaiban juthatunk, pedig ahogy látom épp ezek között bizony akadhatunk gyöngyszemekre, ráadásul sokszor kedvezőbb palackáron, mint a nagy borászatok szuperprémium borainál megszokott. Ilyen volt ezen a kóstolón a fentebb említett Almagyar- és Szuromi birtok mellett a Villa Völgy pincészet, a Varsányi pincészet és a Villa Vanda bormanufaktúra. 

Összességében azt gondolom, nem kell aggódni az egri vörösborokért, jó irányban és kellő határozottsággal haladnak. A nagyszámú termelő és ezek méretbeli különbsége pedig talán képes lesz megőrizni egyfajta változatosságot a bikavéreken belül. Némi kutakodással még én is találok majd kellően testes tételeket jövőre is. Igyunk hát sok bikavért, úgyis jönnek a zimankós napok, ilyenkor pont ezeknek a boroknak van ideje!