Andor (gondolom a korral jár) babonás ember, így amikor a párkapcsolata felbomlása miatt felettébb enervált Igort közös vacsorára invitálom, neheztelését nem rejti véka alá. De hát van ebben a félresikerült és egyébiránt haszontalan bajtársiasságban valami naiv szépség, mert akár lehetnénk a három testőr Afrikában, utóbb azonban már bántam a számon kicsúszott meghívást. Az események alakulásával Andor neheztelése kárörömmé fordult, “minek oda három, ahová kettő is elég”.

Mivel alapjában reformer személyiségnek valljuk magunkat, számunkra magától értetődő lelkesedéssel megyünk a Korhely Étterembe, a hírek új irányításról, de legalábbis strucchús étlapra felvételéről szóltak. Így a várakozás izgalmával lépünk be az ajtón, néhány vendég lézeng, úgyhogy mienk az asztalválasztás joga. Illetve lenne, mert az elénk siető felszolgáló szigorú hangon közli, amennyiben hárman vagyunk, úgy nem ülhetünk ötfős asztalhoz, ma este telt ház lesz (biztos a strucc miatt). Ez még rendben lenne, csak alternatívaként egy már foglalt hatfős asztal maradék három helyét kínálja cserébe, ami külföldi éttermekben felnövő Andor számára még elfogadható, nekem (s végképp a csüggedt Igornak) viszont nem, evés közben szeretem az intim zónámat tágan értelmezni. Hát jelzem, hogy az én számból senki se a falatot, és maradnánk inkább az ötfős asztalnál, mire ingerült választ és modortalanságot kapunk, s leendő szomszédaink mellé kerül a teríték. Nos, itt kellett volna sarkon fordulni, mert értem én, szokásjog, de a vendég az vendég, mégis szabadkozva telepedünk a megilletődött asztaltársasághoz.

Nehezen oldódunk, azért a hely kötelez, mert hát a Korhely igazán hangulatos és eltalált stílust képviselő étterem. A falakon régi újságpapír-montázs, deguk egy terráriumban, mexikói, spanyol, és kelet-európai szocreál kevert, a padlón szétszórva szalma (széna). Igyekszünk nem zavarba jönni, Andor szórakozottan mogyorót rágcsál (nagy tálban az asztalon, az első szem 150 Ft/fő, utána ingyenes, fizetésnél bemondásos alapon). Igorral mi tartózkodunk, van a Korhelyben a szokás, mellyel Andor gúnyos mosollyal él (be nem vallaná, zavarja Igor jelenléte), a mogyoróhéj padlóra szórása. Maga a héj még elveszik a szalma között, de többnyire szájjal kibontás után nyál is kerül a földre, amin (még ha csak a tudat is) nem jó érzés tapodni, s méterrel fölötte étkezni.

Korhelylevest (656 Ft) rendelünk, a név kötelez, s örömünket is leljük a fazékban érkező káposztás-kolbászos korhelységnek, kenyérrel mártogatjuk ki a végét. A túlzó borsosságot vízzel és kenyérhéjjal próbáljuk ellensúlyozni, változó sikerrel, összességében azonban elégedettek vagyunk és a szívünkbe zárjuk, borongós delekre. Struccra készülünk, közben felszolgálót váltunk, és nézelődünk. Az érkeztünkkor kérlelhetetlen pincér nézi a pult mögül, ahogy: egy fő ül egy négyfős asztalhoz, kettő fő egy ötfős asztalhoz, majd ahova nekünk nem volt szabad, hát oda is csak hárman érkeznek, pedig mi lesz akkor a később érkező vendégekkel? Értjük mi a profitmaximalizálást, be is rendelünk a drágából, az étlap hemzseg a hol találó, hol elsikkadó szóvicces ételnevektől, de legalább a Korhelyben leírást is kapunk hozzávalókból, s némely hangzatos név komoly étvágyat ébreszt. S kicsit fáj a szívünk, hogy makacsul a strucchoz ragaszkodunk, de hát ezért jöttünk ma.

Igor és Andor “Egyéjszakás kaland” (2505 Ft) fantázianevű, lestyános, gombás, cipóban tálalt strucc-ragut kér. Boldogságos étel, rablóhús ízbeütéssel, nemcsak jól mutat, de kitalált fogás. Csakhogy Andorék a mértéktelenül beleszórt egész feketeborssal nem tudnak mit kezdeni, előbb nem figyelnek rá, aztán megpróbálják kiszedni, miután megunják a bors kellemetlen szétpattanását a fogak között. Aztán feladják ezt is, és gondos vizsgálat után próbálják megőrizni a falatok ízét. Én maradok az “Orgazmumusnál” (2503 Ft), az olivás pácban pihent strucc-steak-nél, chilis, mézes, lime-os, banános, kókuszos szósszal nyakon öntve. Még akkor sem hátrálok meg, mikor kiderül, hogy a strucc “sajnos ma medalion formájában” érhető el, “de az is 15 deka”. Óvatlan voltam, s nem figyeltem a jelekre: az én struccomnak húsa kiszáradt, tikkadt, íztelen, túlságosan átsütött, ráadásul kihűlt (a szósz melegítette), és a csalódástól még a kicsit bonyolult házasságba kényszerített, de egyébként izgalmas szósz sem menti meg. Hát koncentrálok a szószra, de az illő hús nélkül nem teljes a kép.

Zárásnak szokásos espresso-t rendelünk, mely kellemes csalódás Lucaffé (250 Ft). Bár kísérővíz nélkül kapjuk, s a lefőzés nem gondos kezekre utal, pozitív az új ízvilág. Reméljük nem huzamos, csak eseti figyelmetlenséggel volt dolgunk. Később vesszük észre, hogy három adag mogyorót számoltak fel, no nem a pénz miatt baj ez, sokkal inkább az elvek sérülését fájlaljuk, mert hát nagy betűkkel az étlapon, hogy bemondásos alapon kell jelezni a mogyoróevést. (Ha ezt tudjuk, kifizetünk még két adagot egy ötfős asztalért.) Azért bízunk egy következő látogatásban, a Korhely nem Zeusz fejéből pattant ki, gondos tulajdonosra utal a hangulata, és őszintén reméljük, hogy a szerencsétlen véletlenek összejátszása miatt csúszott csak el az összkép és az esténk. Csak legközelebb majd strucc helyett sztrapacskát kérünk csülökkel.