Ne ijedjen meg senki, ha a Zsolnay Negyedben járva az a gondolata támad, hogy az egész Tudás- és Kodály központos beruházást hagyni kellett volna másra, és inkább még több parkot (pl. Balokány) kellett volna rendbe rakni, programokat szervezni, és csak a Zsolnay Negyedbe pumpolni az építésre szánt betont és gránitot. Nekünk ilyenek járnak a fejünkben, miközben az új bábszínház, és az épületbe költözött Bóbita Kakaóbár felé tartunk, kár, hogy bezárt ajtókon dörömbölhetünk csak: nyögve-nyelős lesz így a negyed megtöltése élettel. Azért feltaláljuk magunkat, a szemközti oldalon vigasztalódunk. És milyen jól tesszük.

Végre felcsillan valami remény, hogy Pécs magabiztosabban kezdi kihasználni, alakítani, újraírni, kitalálni a saját legendáit, megtéve az első lépéseket afelé, hogy vonzó turistacélpont legyen. Legalábbis ez a gondolatmenet fut végig a fejünkben, ahogy állunk a nemrég nyílt Eozin Kávézó előtt. Miért is kellett ennyi idő ahhoz, hogy valaki végre ne idegen nyelven, de legalábbis Pécshez egyáltalán nem kötődő névre keresztelje vállalkozását?

A Citrom utca a város leghangulatosabb sétálóutcája lehetne, ha nem lenne annyira bosszantóan kilencvenes évek. Stílustalan és jellegtelen, s csak azért nem randa, mert a Jókai utca felől beragyogja a Postapalota, dél felől pedig (saját felelősségre) körbesétálható várfal határolja. Nem a legmenőbb üzletek vannak itt (pedig lehetnének), és néhány vendéglátós is a zuzmószerű túlélésre tud játszani csupán. De legalább újranyitották a Caprit, és a jelek szerint már most jobb, mint az elődje. A süteményeket mellőzzük, mi a Citrom utca sötétebbik oldalán keressük a boldogságot.