Jó pár éve már annak - egészen ponto­san hat -, hogy útnak eredtünk egy nyári napon. Az úticél Báta volt, a “projekt” pedig, hogy hogy felkutas­suk azokat az értékeket, melyeket érde­mes a borturistáknak is felkeresniük, ha a környéken járnak. Mert bár sokan hiszik, hogy a Szekszárdi borvidék véget ér a vá­ros határában, illetve a környező dombok ölelése után, ez koránt sincs így. A Sárköz peremén, a Szekszárdi borvidék déli részén ugyanis van egy kis ékszerdoboz, melyről Féja Géza így ír Sarjadás című művében: „Van itt minden: folyó, patak, sík föld, domb, hegy, sziget, erdő és vízi erdő, meleg vizű ártézi forrás, a természet nagyon kedvelhette ezt a tájat, pazarul szórta kincseit. Az erdő teli gyöngyvi­rággal, a hegy szőlővel, gyümölcsösök­kel, védett hajlatainak a bora vetekszik a villányival, szekszárdival.”

A Bátaszék–Bátai hegyközség a Szekszárdi borvidék része, ahol Szekszárdhoz hasonló méretű szőlőterület található. A nagy különbséget a feldolgozás jelenti, hiszen itt inkább eladják a szőlőt vagy folyóborként értékesítik. Kevés a palackos bor, hiányoznak a nagy húzónevek. Mi azonban mégis útnak eredtünk, hogy megnézzük Bátaszéket és Bátát, és felkutassuk azokat az értékeket, melyeket érdemes a borturistáknak is felkeresniük, ha a környéken járnak. Találtunk is jó néhányat, a táj szépségéről nem is beszélve.

Az új esztendő első közösségi kóstolóján célkeresztben a Tringa-borok, de bemelegítésképpen megkóstolunk néhány fehérbort is. Tringáéknál nagy vörösökkel számolunk, így kell is a ráhangolás. A szokásosnál többen üljük körbe a szerkesztőség nagy asztalát, a hely szűkös, a hokedlik kényelmetlenek, de a borok ennyit legalább megérnek. Szerda, hét óra múlt, kezdünk.