Belestem egy főutcáról nyíló udvarra, megnéztem az éttermet. Nem voltak már sokan, a déli roham háromra elcsendesedett. Egy lány ült egy napsütötte asztalnál. Felhúzta térdig a nadrágját. Jó lába volt, csak sápadtfehér. Furcsán meleg lett hirtelen. Ilyenkor az osztrákok rögtön szandiban masíroznak a flaszteron, még öltönyhöz is azt húztak, mezítlábaztak, én meg a meditterráneum északi csücskén még elő sem vettem az enyém.

Réges-régen, időknek előtte, a Tenkes-hegyen túl, de a Szársomlyón innen élt az Ördög. Belzebub unokaöccse, lápi lidércek nagybátyja. De a mi ördögünk nem volt hatalmas alvilági herceg, és mivel háromnapi szekérjárásra más pokolbéli lény nem illegette magát a dombok között, hát az emberek egyszerűen Ördögnek nevezték. Hogy mióta élt itt jó ég tudja, de már az öregapák ükapjának is a mellére ült lúdvérc alakjában, amikor azok gyerekként lázasan feküdtek télvíz idején. Ősi öreg volt a vén patás, idősebb a falu nagytemplománál. Még akkor pattanhatott ki Lucifer fejéből, amikor az angyali és sátáni seregek vívták ádáz küzdelmüket a határban, s egy isteni sugallat villám formájában fejbe kólintotta a főördögöt. Az Ördög kicsi volt az alvilág urai között hatalom és méret tekintetében, elfajzott rokonai pedig nem kedvelték, mert az isteni gondviselést látták benne. Ezért mikor a pokol legyőzött seregei visszakullogtak a föld alá, ő megbújva egy barlangban a felszínen maradt.

A Szegeden és környékén élőknek nem kell bemutatnom a tányéricát: napraforgó, amit Van Gogh nemcsak témájául választott, de száránál fogva a ragyogó kék égig emelt. Különös adománya a könyörtelen sorsnak, hogy a nagy impresszionista épp a tányérica virágzásának idején távozott a földi létből, túlemelkedve egy más világba, mert így sírját napraforgókkal boríthatták a búcsúztatására összesereglett festő- és kortársai.