Évával tavaly májusban keltünk egybe. Hitvesem nagyapja, Feri bácsi a menyegző előtti napon lecsalt a pincéjébe.
– Ezt nézd meg! – mutatott rá büszkén a 83 éves, nagyothallása okán harsány hangú férfi egy fehérborral telt, húsz literes üvegre. – Ez a bor egyidős Évával. Harminckét évvel ezelőtt szüreteltem, s elhatároztam, hogy az én drága unokám férjének adom majd. Legyen a tiéd, megérdemled.

A hűvös földpadlón álltam, bámultam az öreg kakast, forgatta a szemét, pislogott, tekergette a nyakát, nem értette, mit keres itt. Bámultam Nagyanyám, ahogyan rálépett az állat lábára, egy mozdulattal átnyalábolta a szárnyait, ráhajtotta a nyakát a szárnyakra, a nyaka a begye fölött előredomborodott, és a tál fölé tartotta. Egyetlen mozdulattal átvágta a megszeppent állat torkát, az rugdosott volna, és verdesni is próbált, de egyre gyengült, ahogy gyűlt a vér a tálban. Anyám még egy tyúkot sem tudna levágni! Egyszer kicsúszott a kezéből az átvágott nyakú, öreg kotlós, és addig csapkodott, szédelgett az udvaron, imbolygó lábakon, amíg össze nem esett. Anyám arcát, ruháját teljesen összefröcskölte, az a kevés vér, ami a tálba csurgott, piszkos lett. Pedig finom a sült vér! Nagyanyám egyedül le tudott vágni egy kakast.

Kifolyt a bor…