Együtt megyünk enni. A hatalmas ebédlőben minden osztálynak egy hosszú asztal jut. A helyek nem állandóak, oda ülhetünk, ahová akarunk – ahol hely jut. De előbb állni kell. Amikor mind a nyolc osztály bevonult, az étszolgálatos osztály prefektusa megvárja, hogy csönd legyen, vagy szól, Elcsöndesedsz, fiam!, és jöhet az ima. Hallottam, hogy létezik ilyesmi, de még sosem csináltam, nem gondoltam úgy az ételre, hogy azt az Úr adta volna, apámra és anyámra gondoltam néha, ők etettek, és néha el is hangzott, különböző feddések lábjegyzeteként, hogy nem olyan magától értetődő dolog ám az, hogy mindig van mit enni, mint ahogy azt mi gondoljuk. Tudtam, hogy nem az, jártam anyámmal bevásárolni, láttam, amint főz, mennyi idő megy el főzéssel, hogy étel legyen az asztalon, amit néhány perc alatt eltüntetünk.

Persze nyomban a legelején torpanjunk meg egy pillanatra, és higygyük el, a „finomfőzelék” lehet több, mint a sárgarépa–borsó–rántás Bermuda háromszöge, melyben nyomtalanul elvész a gasztronómia zászlóshajója – de ne rohanjunk olyan nagyon!

Ahogy a délelőtt tűszúrás-szigorú szembeszelében az utcán lépkedtem, sürgetve A és B pontok közötti út mielőbbi elszivárgását, már az este szoba-melegű nyugalmára figyelmeztem, bízva a kibontásra váró Aszú erejében: a palackba csomagolt három puttonynyi napfényben. Holott, a napsugaras fehéreket a tél derekán hajlamos vagyok elfeledni és kialakult amnéziámon alig szivárog át egy-két minden idős tétel. Jó, tudom, az Aszút felesleges megpróbálni bárhova besorolni, ugyanis titkos alkímiák pincemélyen született gyermek, mely önálló entitás, bizonyosan sokkal több, mint az Őt alkotó „alkatrészek” összessége.