Pohl Péter már az egyetemről egyből a Sauska borászatba került, hogy aztán egészen fiatalon legyen az egész birtok igazgatója, Villánnyal, Tokajjal és Budafokkal, pezsgővel és aszúval, Villányi Franccal és tokaji sárgamuskotállyal együtt. Eközben viszont megmaradt ugyanannak a szerény sváb gyereknek, aki mindig is volt.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elbizakodott borszakíró, aki azt hitte már mindent látott. Aztán betért egy kávéra Tarcalon a Myrtus Winebar-ba és megakadt a szeme egy palackon…

Lengyel Balázs azt írja a Két Róma című visszaemlékezésében, hogy tudta, nem szabad többé Rómába mennie miután 1948-ban ott töltött pár hónapot, fiatalon és szerelmesen a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. A felismerés Plutarkhoszé, a megfogalmazást Hérakleitosznak köszönhetjük, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba ugyebár. De vajon tényleg így van? És ha igen, nem arról lehet szó, hogy a saját emlékeinket merevítette változtathatatlannak hitt képpé az idő?