Foglalkozásomból adódóan rengeteget mozgok a gasztronómia világában (szegény én…), sőt, ami irigylésre méltóbb, nagyon sokszor kóstoltatok borokat (csak a munka…). A nagy többségük profin elkészített, hibátlan, ugyanakkor konformista stílusú tétel, így amikor a munka végeztével azt a néhány deciliter maradványt hazaviszem, legtöbbször elfőzés és/vagy kiöntés lesz a sorsuk (a kedves olvasók alighanem szívesebben látnának már egy melegebb éghajlaton…).

Van a szürkebarát. Azt mondják, nem szerencsés a neve, egyrészt túl szürke, másrészt lejáratták. No de mit nem, azokban az évtizedekben. Engem azonban néhány kedves emlék, élményszámba menő bor arra sarkallt, vegyük be a borszakkörbe a szürkét is. Ha kell, hát hívjuk pinot gris-nek. Vagy pinot grigio-nak. Én mondjuk a szürkebarát mellett maradok, mert hitem szerint nem a neve teszi. Nyolc bort kóstoltunk meg, nem volt unalmas.

A legutóbbi alkalomhoz hasonlóan ismét fehérbort kóstoltunk a szerdai borklubban. Ezúttal a szürkebaráton, pinot gris-n, pinot grigio-n – kinek, hogy tetszik – volt a sor. Bár sajnos nem gyűlt össze túl sok tétel, a nemzetközi mezőny ígért izgalmakat az estére. Az este nagy hiányzója – emlegettük is jó párszor - a Bussay-féle szürkebarát volt. Bár megvásárlásra került, de sajnos nem tudott megérkezni a kóstolóra.