Az egri fehéreket én személy szerint sokszor izgalmasabbnak tartom, vörösben ritkábban jut nagy élmény, bár ezt kritikusaim szerint a délhez szoktatott száj okozza. Biztos. Ennek ellenére akadt vörös, nem is egy, kedvemre való. Most is, ahogy a múltkori bikavér-kóstolón is. A fehérek után, a második részben a vörösök jönnek. Meg két édes a legvégéről.
Már terveztem egy ideje, hogy elmegyek borbokszolni a Kalamárisba, de valami mindig közbejött. Aztán most időben is jókorra került, bár éppen emiatt Szabó Zoli nem tudott ott lenni, így jómagam vezethettem le a meccset. A felkérés megtisztelő volt, bár nem vagyok annyira felszabadultan szórakoztató, mint enciklopedikus szőlészeti-borászati ismeretanyaggal rendelkező barátom, de igyekeztem felkészülni és a szokásosnál kisebb közönségnek bemutatni a bikavérek (minimum) kétpólusú világát.
A vörösborokból volt most több ezen a keddi kóstolón, többségében így szokott ez lenni, főleg őszi-téli szezonban. Viszont most két bor is erősen kiemelkedett, ráadásul volt egy kis követő-csapat is mögöttük. Nem biztos, hogy a sztárjátékosok hozták ezt a meccset, de a végén még a fehérgaratú SzabóZé is vöröset választott magának.