Petőfi Sándor 1847-ben keltezett, Kerényi Frigyeshez szóló úti levelében azt írja Tokajról: “Szebbnél-szebb tájakon járok, barátom; ma a Hegyalján jöttem keresztül... E városokban laknak, e hegyeken az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba zárt aranyszinű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralom völgye, mint a vallás tartja. Lelkesedve néztem jobbra, balra, előre, hátra; úgy neki lelkesedtem, mintha én ittam volna ki a legékesebben szóló apostolt. Az idő is gyönyörű volt; felhőtlen, verőfényes...”
A címbe helyezett mondatnak volt egy kevésbé szalonképes folytatása is, az utolsó bor kapcsán hangzott el SzabóZétől, lévén sofőrként felelősségteljesen használta a köpőcsészét egész este. Az aszúnál azonban feladta, nemzeti kincset nem köpünk ki jelszóval lecsúszott a korty. Vegyesen jönnek most a borok, fehér, vörös, édes, hét bor mindösszesen, de jó kis csapat.
-
Egy laikus borissza véleménye a borszakírók feladatáról
-
Weinblütenwanderung Lutzmannsburgban
-
Egy bor: Vina Laguna malvazija istarska 2023
-
Beszélgetés Barta Károllyal
