Jó néhány év és interjú van már a hátam mögött, de olyan áhítattal és szeretettel még soha nem hallottam borászt mesélni a szőlőről és a borról, ahogy Vida Péter teszi. Tudtam én ezt jól, hiszen számos rendezvényen találkoztunk már és hallottam beszélni - az is magával ragadó volt -, de amikor az ember kizárólagosságot élvez egy órán keresztül, minden szó és mondat csak neki szól, az mégis más. Mindez pedig egy madárcsicsergős délelőtt, a teraszon, miközben egy cirmos macska tekergőzik az ember lábánál… nos, a percek mintha elszaladtak volna, az idő egy teljesen más dimenzióba került, miközben ő elementáris erővel emelt ki történeteivel a jelenből. Bevallom, némelyiknél még a könnyem is kicsordult. Biztosan állíthatom, hogy Vida Péter okkal kapta Istentől mind a borkészítés képességét, mind pedig azt, hogy meséljen róla.

Alig száz kilométer választja el a fenti idézet íróját, Arany Jánost, aki Nagyszalontán írta a Toldit és Balla Gézát, akire a fenti mondás majd két évtizedig teljesen ráillett Ménesen. Mindannyiunk szerencséjére bírta a terhet. (Cikkünk a Pécsi Borozó tavaszi számában jelent meg, a Ménes-magyarádi borvidék bemutatásával együtt.)

Idén harmadik alkalommal hirdették meg az Országház Bora versenyt, amelynek díjkiosztó ünnepségére a Parlament Vadásztermében került sor.