A kocsmát Antica Enoteca Del Borgónak hívták, esetleg La Botte Gaiának vagy Zi Barbának, már nem tudni, mindenesetre egy torinói borbár volt, amelyben Wildschwein úr a barolóval először találkozott. Nem mondhatnánk, hogy különösebben el lett volna tőle ragadtatva, sőt inkább olyan érzete támadt, mintha a cserzővarga kádjába kortyolt volna, és a cserlé már kezdené is a nyálkahártyáit cipőkészítésre alkalmas bőrré alakítani. Wildschwein urat ez ez élmény nem rendítette meg, hiszen ő olyan dolgokat kóstolt élete folyamán például tokaji aszú címszó alatt, hogy azokhoz képest ez a Renato Ratti Rocche nem igazán érdekes. A tokaji aszúval való párhuzam egyébként azért merül föl, mert a a királyok bora, borok királya szállóigét a köztudat nemcsak a tokaji aszúhoz kapcsolja, hanem a barolóhoz is.

Mikor már sokadszorra átgondoltam a lánykérés majdani menetét elejétől a végéig, egy (talán másoknak nem, de nekem) lényeges kérdés megválaszolatlan maradt: milyen borral készüljek a gyűrű mellé?

E mozdulatlan pillanattól a nem is olyan távoli múltban abszolút vörösboros voltam. Egészen pontosan: portugieser fölött én tisztán nyomtam – és e retrospektív kalandozás csak néhány évnyi visszahõkölést jelent a vörösboros eposzban. Ha tombolt a nyár, akkor vastag tanninok, libabõrös savgerinc, érett, leginkább túlérett gyümölcsök, télen meg naná! Nagyjából ebben az idõszakban született a mára szállóigévé vált mondás: A Férfi próbája a pacalpörkölt, a Nõé pedig a vörösbor; nyilván, mi más?!